utolsó frissítés: 2007. május 21.

ÁRNYÉKBOKSZOLÓK. Avagy miért nem megoldás a kettős állampolgárság? Transindex

Ha valóban a megoldást keressük, akkor el kell végre szakadnunk a támogatáspolitikától vagy a közjogi egységesítés politikájától. Identitásproblémákat egyikkel sem lehet megoldani, kezelni."

A kettős állampolgárság körüli "vita" legfontosabb jellemzője a hisztéria. Az igen-re bíztatók döbbenten utasítják el a nem-et, megkérdőjelezve még annak elméleti felvetését is. "Aki magyar csak igennel szavazhat" – mondják.

Nem kevésbé hisztérikus a hangnem a másik álláspont elszánt hívei körében. Elképzelhetetlennek és elfogadhatatlannak tartják, hogy a kizárólag őket érintő ügyek feletti döntésekbe másoknak is beleszólása legyen, és akaratuk ellenére jelentős összegekkel járuljanak hozzá a nem magyar állampolgárságú magyarok "jólétéhez". Ezeknek az álláspontoknak a tükrében a probléma nem látszik különösebben bonyolultnak.

Látszólag kétféle közösségi modell közt kell választani, az egyik a kulturálisan definiált nemzetet akarja intézményesen "belegyömöszölni" az állam kereteibe, a másik pedig az ezen keretek közti közösség korlátozott nemzeti szolidaritását és autonómiáját juttatná kifejezésre. A második lehetőség tulajdonképpen a mai modell tartósítását szolgálja, annak hatásai tizenöt év után elég jól ismertek. Nem tudjuk azonban, vajon megoldás lehet-e az első modell?

	A szerző szakterülete a nemzetiségi kérdés a 19-20. században

A válaszhoz mindenek előtt azt kell megvizsgálnunk, mi a célja a magyar állampolgárság megszerzésének? Ha áttekintjük a leggyakoribb érveket és kizárjuk azokat, amelyek megoldásához nem szükséges a kettős állampolgárság (pl. a zavartalan határátlépés megoldható a megfelelő vízumrezsimmel, a mo-i letelepedés felgyorsítása mindenek előtt a bürokrácia megregulázásán múlik, nem a jogalap kiterjesztésén stb.), akkor olyan indoklások maradnak, melyek egyetlen irányba mutatnak: a kérelmezők magyar identitását hivatott erősíteni az állampolgárság.

Amikor arról beszélnek, hogy a magyar állampolgárság révén otthon fogják magukat érezni Magyarországon, és nem fogják őket idegenként, románnak, szlováknak stb. nevezni, akkor egy identitáskonfliktus feloldásában reménykednek (magyar vagyok, de ezt nem fogadják el). Egy identitásprobléma feldolgozását remélik otthon, lakóhelyükön is. Ennek lényege, hogy a többségi nemzet által is megtestesített minta szerint a nemzeti hovatartozással megegyező állampolgárság nélkülözhetetlen a teljes értékű nemzeti léthez. Azt kell tehát közelebbről megvizsgálnunk, hogy a magyar állampolgárság megszerzése képes lehet-e kezelni a kisebbségi magyarok identitásproblémáit, identitászavarait. Könnyű lenne azt válaszolni, hogy igen, miért is ne? Hiszen ha ők maguk ezt mondják, akkor nem sok alapunk lehet ezt vitatni. Csakhogy önmagában az, hogy úgy érzem, hogy valami megoldaná a gondjaimat, még nem tudás. És ha tudás lenne, még akkor is lehetne hamis.

De nem csak ezért nem alapozhatunk kizárólag ezekre a kijelentésekre. Az identitás sokkal komplexebb jelenség annál, hogy egyetlen kiemelt elemének megváltoztatása bizonyosan kedvező változásokat indítson el. Nem pusztán a hovatartozás tudata tartozik körébe, hanem annak megélése, praxisa is. Az identitás reflektál a környezetre, a világra és beépülnek ennek a reflexiónak a tapasztalatai is. Nem pusztán a "Mi vagyok?", hanem a "Hogyan vagyok az, aki vagyok?" kérdésre adott válaszok is az identitás körébe tartoznak. Az identitás megélése során cselekvéseinket értékeljük és rendszerezzük annak alapján, hogy a saját magunkról megalkotott képünkkel összeegyeztethetőek-e?

Nagyon lényeges ebből a szempontból a környezet, a világ. A magyar kisebbségiek kapcsán az identitástudat (vagy az azzal nem teljesen megegyező nemzettudat) tárgyalásakor két tényezőt szokás kiemelni. Az egyik a kisebbségi lét. A kisebbségi identitás csak kisebbségben alakulhat ki. Amint a kisebbségi lét megszűnik, megszűnik a kisebbségi identitás is, helyére egy másfajta identitás lép.

A másik ilyen tényező a többség léte. Ez nem pusztán a kisebbségi helyzet tudatosításában játszik szerepet, hanem az énkép formálásában is. Azt, hogy mi vagyok nem pusztán rám jellemző tulajdonságokon keresztül ragadhatom meg. Legalább ilyen fontos az is, hogy ezt elkülönítsem másoktól, akik nem olyanok mint én.


A többség, mint más-ság olyan referenciacsoportot jelent, amelynek vélt vagy valós tulajdonságain keresztül meghatározható, mi nem vagyok. Létrehozható tulajdonságoknak, viselkedéseknek egy olyan katalógusa, amely biztosan nem jellemző rám az identitásommal jellemezhető minőségemben, ebben az esetben magyarként. Ez aztán egy képpé szerveződhet a többségről és ezt a képet a többség is megismerheti, így alakítva saját identitását is. Ugyanez persze fordítva is igaz. A többség rólunk kialakított képe is megismerhető és arra reflektálhatunk. Ez a reflexiós folyamat aztán újabb tartalmakkal bővítheti a magunkról kialakított képet, formálva identitásunkat.

Az így létrehozott koordináta rendszer azonban – úgy tűnik – ma már nem alkalmas a kisebbségi identitást alakító tényezők teljességének megragadására. Újabb faktorként kell számba venni az anyaországi közösség létét is. A kisebbségi magyarság csoportjai Magyarországot eddig legfeljebb referenciaként voltak hajlandóak figyelembe venni. Egyfajta etalonként, olyan entitásként, amely a nemzethez tartozás kritériumait, normáit autentikusan jeleníti meg és ezért ahhoz igazodni lehet és kell.

Bár számtalan olyan élmény érte őket, amelyek alaposabb reflexiót érdemeltek volna, ezt többnyire sikeresen megkerülték. Rendszerint fel sem tették a kérdést, miért van az, hogy a magyarországi magyarok nem azonosítják magukat velük teljes mértékben és sokszor megkülönböztetik magukat tőlük még azután is, hogy Magyarországra települnek. Általában az "átkos" kommunizmus nemzetietlen kurzusának tulajdonították azt is, hogy gyakran minősítették őket románnak, szerbnek, ukránnak stb..

Pedig a Magyarországhoz, a magyarországi közösséghez való viszonyban határozottan kitapintható, hogy identitásformáló tényezőről van szó. A kisebbségiek és a magyarországiak többsége is hajlamos a nemzet és az állam azonosítására.

Ennek megfelelően a nemzetállamában élő nemzet válik a nemzeti lét meghaladhatatlan és teljes modelljévé, ehhez képest minden más csak hiányos, kevésbé értékes lehet. A nemzetállamában élő nemzetrész így önmagában ettől szert tesz az autenticitásra, a nemzeti lét attribútumainak teljességét birtokolva elfogadása vagy elutasítása befolyásolja a kisebbségi csoportok identitását is. Így aztán az anyaország kisebbség-képe is jelentős szerepet kap, nagymértékben alakítja a kisebbségiek önreprezentációját is.

Összegezve tehát e fentieket a kisebbségiek identitását elkerülhetetlenül befolyásolja a praxis, a mindennapi gyakorlat, és ezen belül az identitás megélése. Ebből ered a legfontosabb különbség a saját nemzetállamában élő közösség és a kisebbségiek között. A kisebbségiek intenzíven megélik a kisebbségi létet, illetve még ha jogilag a többséghez tartoznának is mindennap intenzíven szembesülnek a más-ként megélt másik nemzethez tartozókkal. A mindennapok egy megosztott térben zajlanak, a találkozás, az interakció gyakorlatilag elkerülhetetlen. A kisebbségben élők számára identitásuk egyik legfontosabb része annak intenzív megélése, szembesülés a különbséggel.

Ezzel szemben a (majdnem) homogén nemzetállamban élők számára ez a fajta szembesülés ritka, illetve lehetőségük nyílik azt kiiktatni mindennapjaikból, lehetséges önszegregációjuk a más-ként érzékelt csoportoktól. Az életük nagy része etnokulturális értelemben homogén közegben zajlik, nem kell minden nap reflektálniuk saját identitásukra, nem kell állandóan szembesülniük a kérdéssel illetve a problémával. Ez megjelenik a nemzettudatban is. A másik nemzettel együtt élő nemzeti csoportok nemztettudata intenzívebb (Szilágyi N. Sándor fogalmait használva – fókuszált), míg az együttéléssel nem szembesülőké kevésbé intenzív (diffúz).

A másik oldalról nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kisebbségi identitás szintén megkerülhetetlen eleme a magyarságtudat, a magyar nemzethez tartozás tudata. A nemzethez tartozás nélkül szintén nincs magyar kisebbségi identitás. Viszont ennek a magyarságtudatnak a megéléséhez a magyarországi közösség ad mintát. Csak ott tűnik teljesnek a nemzeti lét, mindenhol máshol a hiány jellemző.

A kettős állampolgárság célja kizárólag ennek megteremtése lehet. Ehhez persze a nemzetállamot a nemzet egyetlen teljes értékű kifejezőjeként kell tételezni. Csak így lehet a nemzetállami állampolgárság megszerzése egyúttal a nemzethez tartozás autentikus megvalósítása is. Aki magyar állampolgár, az végre szert tesz a kisebbségi létből eddig hiányzó attribútumra, amely nélkül a nemzeti lét nem lehet normális és teljes.

A kérdés csak az: valóban megoldás lehet-e ez a kisebbségiek identitásproblémáira, identitászavaraira? A válasz viszonylag egyszerű: ha mindaz, amit eddig fejtegettem igaz, akkor nem, vagy csupán részlegesen. Mivel az identitás nem pusztán a hovatartozás tudata, és kialakulásában és fenntartásában nagyon fontos szerepet játszik az identitás generálta szerep és a szerep megvalósítására szolgáló praxis is, így a környezetben tapasztaltak (a helyzet) is megkerülhetetlen. A tapasztalatokat a saját identitásra vonatkoztatva eldöntjük, hogy a szerepnek milyen cselekvés felel meg, illetve hogy a helyzet azon elemeit, melyek az identitásból fakadó szerepnek nem felelnek meg, miként illeszthetjük be az identitásba.

Amennyiben a környezet reakciói adekvátak, megfelelnek a saját identitásból következő elvárásoknak, akkor az megerősítő hatású. Ez lehetővé teszi, hogy az identitásunkból fakadó cselekvést végrehajtsuk, annak recepciója pedig identitásunkat erősítse. Ellenben ha az identitás generálta szerep, illetve a szerephez kapcsolódó cselekvés akadályba ütközik, akkor az ellenkező hatású lesz, és ha nem tudjuk feldolgozni, akkor identitászavart okoz.

Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy a kisebbségben élő magyarok Magyarországgal szembeni jogállásának megváltoztatása csak a probléma egy nagyon kis szeletét képes kezelni.

Kétségtelenül lehet szerepe az összmagyar identitás erősítésében. Az összetartozás manifesztációjaként alkalmas lehet arra, hogy erős magyar identitású személyek ezt az identitást elmélyítsék, és úgy érezzék, hogy ezt autentikus módon teszik. Talán arra is alkalmas lehet, hogy a kisebbségi közösségek peremén, lemorzsolódóban lévő személyek esetében a magyar identitás felé billentse a mérleget.

Ugyanakkor az a legvalószínűbb, hogy ez a hatás csak ideiglenes lesz. Hiszen amennyiben az identitásunknak megfelelő lehet életvitelünk, amennyiben az ebből fakadó szerepünket korlátozások nélkül válthatjuk cselekvésre, akkor állampolgárság nélkül is kicsi az esélye az identitászavarnak. És az identitástudat a jogállásbeli támasztékok ellenére nagyon könnyen felbomolhat, ha megélésére nincs lehetőség. Magyar állampolgárként is asszimilálódhat bárki, ha magyarsága nem megélhető, mindennapi élmény. Valójában ez a saját szerepfelfogás és az identitás környezethez való adaptációjától függ.

Ebből pedig következik, hogy a kettős állampolgárság csak akkor lehetne megoldás, ha mindössze a jogállás jelenti a problémát. Bár nyilvánvalóan vannak olyanok, akik esteében ez a helyzet, a többség esetében ez nem feltételezhető. Számukra a jogállás megváltozása nem jelent megoldást identitászavaraikra, identitásproblémájukra. Hiába lesznek magyar állampolgárok, akkor is megmarad mindennapos intenzív szembesülésük a másik nemzettel. És ugyanúgy megmarad szembesülésük azzal, hogy más magyarok, akik immár jogállásukat tekintve sem különböznek tőlük, nem találkoznak ugyanazzal mindennap. Továbbra is fennmarad a háromszög, amelyben saját identitásuk formálódik. Ha valóban a megoldást keressük, akkor el kell végre szakadnunk a támogatáspolitikától vagy a közjogi egységesítés politikájától. Identitásproblémákat egyikkel sem lehet megoldani, kezelni. Csak egy koherens identitáspolitika lehet sikeres, amely mindenek előtt egy olyan kisebbségi identitás megformálását célozza, amelyikben a kisebbségiség nem egyszerűen adottság, hanem elfogadott, értékként kezelt különbség, mely mind a nemzettársakkal szemben érvényesítendő, mind a másik nemzettel szemben. A másik oldalon pedig egy olyan anyaországi identitás felépítése lehet a cél, amely képessé tesz minket a kisebbségiek felé fordulásra, képessé tesz minket saját autenticitásunk felszámolására, az ő létük és sorsuk egyenértékű magyar létként való elfogadására.

Persze ez nem megy a másik nemzet által uralt állam nélkül, hiszen annak lehetősége van befolyásolni azt, hogy a kisebbségi polgárai normalitásként élik-e meg saját helyzetüket. De nem megy nélkülünk sem. Ha örökké az elveszett egységet, az egységes identitást keressük, nagyon hamar elveszíthetjük mindazt, ami különbségeinkben érték. És vele önmagunk egy részét.

Ugrás az oldal tetejére