utolsó frissítés: 2007. május 21.

Téveszmék évada (I-II-III) Brassói Lapok

I.

A választási év rendszerint a közéleti viták élénkülését, a polgárok részvételének erősödését hozza. Nincs ez másként Romániában sem, különösen a magyar közösség kebelében. Az RMDSZ jelenlegi vezetésével szembenálló csoportok nagyobb részének önállósodása és a magyar kisebbségen belüli ellenzékként való fellépése befejezett tény, nem valószínű, hogy az ismételt egységre való felszólítások eredményesek lesznek. A megélénkülő közéleti diskurzus, legyenek bármennyire behatároltak a témái, mint az erdélyi magyarságon belül, általában nincs jó hatással a pontosságra, tényszerűségre és ezért a hitelességre sem. Az átmenetileg aktivizálódók többnyire nem rendelkeznek kellő információkkal sem a problémákról, sem magáról a politikai rendszerről. Ez a helyzet nemcsak a hamis információk vétlen terjesztésének kedvez, hanem teret ad a tudatos megtévesztésnek is. A jelenlegi erdélyi magyar diskurzusnak is egyik legfőbb jellemzője a különböző téveszmék, félinformációk vagy éppen tudatos hazugságok terjesztése és terjedése. A legkülönfélébb hírek látnak napvilágot egyes személyek kétes ügyeitől és üzleteitől kezdve az egyes csoportok vélt vagy valós politikai céljainak és startégiájának értelmezéséig. Ezekről rövidebb-hosszabb vizsgálat után egyértelmű, hogy legalább részben megkérdőjelezhetőek. Ám amíg az ügyek „csak” meghatározott személyek hitelét rombolják, addig a másik csoportba tartozó téveszmék egyúttal a közösség jövőjét is veszélybe sodorhatják megalapozatlan illúziók keltésével vagy éppen fontos lehetőségek elszalasztásával. 1. Az egység Úgy tűnik, hogy jelenleg az erdélyi magyarság egyik legfontosabb problémája az egység kérdése. A korábban kizárólagos politikai képviselet megbomlásával a probléma szükségszerűen kapott igen jelentős hangsúlyt. Ezt még fokozta, hogy az RMDSZ vezetése részben éppen az egység jelszavára építi ellenfeleivel szembeni stratégiáját és taktikáját. Az egység kérdése első pillantásra rendkívül egyszerű. A román államszerkezet mellett a magyarság parlamenti képviselete nem mellőzhető, és mivel két politikai szervezetnek a törvényhozásba történő bejutása az 5 százalékos küszöb miatt valószínűtlennek tűnik, az egységes szervezet megőrzése magától értetődő célnak látszik. Aki ennek a megbontására lép fel, az diszkreditálja önmagát. A helyzet azonban egyáltalán nem ilyen könnyen kezelhető. Ennek megértéséhez kiindulópontként érdemes elkülöníteni az egység két dimenzióját, a strukturális illetve szervezeti egység, valamint a célok egységének kérdését. A kettő egymással szorosan összefügg és alakulásukat befolyásolják még egy harmadik tényezőként, az adott államszerkezet jellegzetességei is. A kisebbségi célok egysége csak úgy értelmezhető, ha előbb a kisebbségi szerveződések eldöntik, mely területeket, mely kompetenciákat tekintenek speciálisan kisebbséginek, „nemzetinek”. A politikában és a mindennapokban felmerülő kérdések nem ebből a szempontból nem esnek azonos megítélés alá. Amíg például az anyanyelvű oktatás egyértelműen kisebbségi preferencia és a többséget, illetve az össztársadalmat nem érinti, addig a nyugdíjrendszer többnyire ugyanúgy vonatkozik mindenkire. Az egyes problémák tehát legalább részben besorolhatóak a kisebbségi és többségi, illetve össztársadalmi kategóriákba. Van azonban egy rész, mely végső soron bárhova vagy egyszerre több kompetenciába is tartozhat. Ezek elsősorban azok az ügyek, amelyeknek egyszerre van országos és helyi dimenziójuk. Ebből következően egyáltalán nem magától értetődő, hogy az egyértelműen kisebbséginek számító kérdések mellett melyek felvállalása a kisebbségi képviselet feladata. A bizonytalanság megteremti a belső konfliktus feltételeit, és ennek időről időre a célok újraértékelésével kell(ene) járnia. (Ez egyúttal az esetleges autonómia kereteinek és kompetenciájának a kérdése is, amint erről később még szólok.) Igaz, az erdélyi magyarságon belül ma állítólag éppen az egyértelműen kisebbségi célok kapcsán van meghasonlás, de ez sokkal inkább politikai nagyotmondás, mint valóság. Az RMDSZ a többség felől nézve egyértelműen etnikai pártnak tűnik, amely éppen az össztársadalmi ügyek kapcsán nem jelenik meg markánsan. Vagyis miközben a többség csak az RMDSZ nemzeti tartalmú ügyekkel kapcsolatos álláspontját érzékeli, az új magyar politikai szervezetek szerint éppen jóval több a kisebbség számára fontos ügyet kellene előtérbe helyezni. Mivel a két vélemény kizárja egymást, az ellentmondás minden bizonnyal csak a politikai stratégiák és a politikai szervezet egységének alapos megvitatása által oldható fel. Ezt a problémát egészíti ki az államszervezet kérdése, mivel az állami berendezkedés értelemszerűen jelentős hatással van a kisebbség szerveződésére. Ennek taglalásához érdemes az államszerkezetet elsősorban a kompetenciák, illetve azok megosztása szempontjából röviden áttekinteni. A klasszikus, centralizált nemzetállam általában a döntési jogkörök központosításán, illetve (ideáltipikus esetben) a hatalmi ágak megosztásán alapul. Ebben a szerkezetben is elválnak egymástól bizonyos jogkörök, de ez elsősorban horizontálisan, az egyes hatalmi ágakat reprezentáló intézmények között történik. A kompetenciák gyakorlása rendszerint felfelé, az igazgatás és a politika csúcsain állók felé tolódik el, amit csak alátámaszt a gazdasági egységgel együttjáró centralizáció. Ebben a rendszerben a központi hatalom képes beleszólni az egyébként létező helyi és regionáis (megyei) önkormányzatok tevékenységébe, részben anyagi eszközökkel, részben pedig a kompetenciáknak a központi igazgatás helyi szerveihez való telepítésével. Ezzel szemben a mai államszervezés fő irányát éppen a decentralizáció, a szubszidiaritás elvének érvényesítése (azaz annak elérése, hogy egy döntést azon a szinten hozzanak meg, amelyen csak és kizárólag azok, illetve képviselőik vesznek részt benne, akiket érint), és a helyi autonómiák (önkormányzatok) erősítése jellemzi. Ezek a törekvések részben igazságossági szempontokat érvényesítenek (a beleszólási jogok korlátozása olyan esetekben, amelyek kifejezetten egy meghatározható közösség ügyei), részben hatékonyságiakat (a viszonyok ismerete elengedhetetlen a jó döntésekhez és ez helyi szinten mindenképpen jobban elérhető). A fentiekből egyértelmű ugyan, hogy a decentralizáció esélyt jelenthet az autonómia különböző formáinak megvalósítására is, de az egység jelenlegi lehetőségeinek megítéléséhez elsősorban az aktuális államszervezet kereteit kell figyelembe venni. Ez pedig egy igen jelentős paradoxonra hívja fel a figyelmet. Mivel Románia centralizált állam, egyértelmű, hogy az országos politikai és közigazgatási struktúrákban történő érdekérvényesítés a kisebbség saját ügyeiben való politizálás legfontosabb része. Ezt természetesen kiegészítheti az államszervezet átalakítására irányuló törekvés. Viszont az országos politikai érdekérvényesítés fontosságából éppen az következik, hogy miután a helyi önkormányzatok kompetenciái nem elsődlegesen a nemzeti értelemben fontos ügyekre terjednek ki, ezekben a testületekben (szemben az RMDSZ álláspontjával) teljesen logikus a helyi jelentőségű ügyekben alternatívát kínáló politikai szervezetek megjelenése. Az egyértelműnek tűnő képet egészen más megvilágításba helyezi, ha figyelembe vesszük a szerveződő alternatív politikai erők retorikáját és programját. A helyi megoszlást az legitimálja nemzeti szempontból, ha az önkormányzati kompetenciákba tartozó kérdéskörök a kisebbségi közösség összessége számára nem jelentenek kizárólagos ügyeket, vagy azért, mert nemzeti szempontból nem relevánsak, vagy azért, mert nemzetileg vegyes közösségek közös ügyei. Az ellentábor sem konzekvens tehát, amikor a helyi önkormányzati kampányt az autonómia ügyére is építi, amikor az éppen az egység mellett érvelőket igazolja, mivel az autonómiával kapcsolatos döntések csak országosan hozhatók meg. Igaz, az autonómiatervek, elsősorban a Csapó-féle statútumterv, a helyi önkormányzati kompetenciákat is nemzetileg relevánsként tünteti fel, egy kvázi- vagy pszeudo-nemzetállam megteremtését tűzve ki célul. Ez nemcsak az RMDSZ egységretorikáját igazolja (elvégre mindkét fél nemzeti szempontból létfontosságúnak tartja, hogy a magyar közösség szilárdan birtokolja azokat az önkormányzatokat, amelyekben erre lehetősége nyílik), hanem egyúttal alátámasztja az RMDSZ vezetésének (egyébként valós elemeken nyugvó) érvelését is, miszerint az önkormányzati rendszerben és az iskoláztatás terén már eddig is sikerült megvalósítani az autonómia számos elemét. Úgy tűnik tehát, hogy az egység nem értelmezhető önmagában és differenciálatlanul még egy kisebbségi közösség esetében sem. A célok meghatározása, a nemzeti értelemben lényeges ügyek elkülönítése és az ezekről való kizárólagos vagy minél kevésbé korlátozott döntési jogok megszerzése érdekében államszerkezethez igazodóan számos megoldás elképzelhető. Mindenképpen elmondható azonban, hogy a közjogi kompetenciájúnak álcázott fantomszervezetek létrehozása vagy a diktátumokkal sürgetett egység általában kontraproduktív. Ugyanakkor a fentiekben vázolt zűrzavar oszlatása, és a célok egységének megteremtése érdekében hosszútávon nem marad más megoldás, mint az autonómia és a nemzeti kompetenciák ügyéről lefolytatott alapos vita.

II.

A választási év legfőbb jellemvonása: a közéleti viták megélénkülése és a polgárok részvételének erősödése. Ehhez mérten, a közéleti diskurzus is erőteljesebbé válik, és olyan téveszmék, félinformációk vagy tudatos hazugságok terjednek, amelyeknek vajmi kevés közük van a valós politikai helyzethez. A téveszméknek egyik csoportja azonban nem csupán egy adott személy hitelét rombolja, hanem a közösség jövőjét is veszélybe sodorhatja megalapozatlan illúziók keltésével vagy fontos lehetőségek elszalasztásával. Az egység problémája után, a bal- és jobboldali besorolásról, illetve a képviselet és legitimitás útvesztőiről készült átfogó kép. 2. A bal- és a jobboldal Az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség egyre eszkalálódó összecsapásának, némileg meglepő módon, fontos elemévé vált az egyes szereplők, illetve oldalak politikai besorolása a bal-jobb skálán. Az ezzel kapcsolatos játszma, amely egyértelműen a belső ellenzék köreiből indult ki, talán a legveszélyesebb és mindenképpen a leghazugabb a számos közéleti téveszme közül. Célja ugyan érthető, de maga az eljárás, éppen az alapját képező hazugság miatt komoly morális deficitről tanúskodik, a vele kapcsolatos retorikai küzdelem pedig a verbális kiszorítást erősíti, veszélyeztetve az egység későbbi újraácsolását. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy ma Erdélyben nincs tevékeny, szervezett és életképes magyar baloldali szervezet. Az RMDSZ önbesorolása jobbközép, és ezt alátámasztja nemcsak teljes jogú tagsága az Európai Néppártban, amelynek Magyarországról például az MDF és a Fidesz is tagja, hanem az általa az ebben a kérdésben releváns ügyek kapcsán képviselt értékrend is. Igaz, a Székely Nemzeti Tanácsok egyes tagjai szerint ez hamarosan megváltozik, hiszen a Polgári Szövetség fellépése és a várhatóan elnyert önkormányzati helyek nem csak legitimálják az új szerveződést a nagy európai jobboldali pártok szemében, hanem egyúttal szükségszerűen vezetnek majd az RMDSZ valódi baloldali jellegének leleplezéséhez, és így kizárásához is az Európai Néppártból. Ez az álláspont azonban igencsak elfogultnak tűnik az európai politika ismerői számára. Nem ritka, hogy egyes országokban több olyan jobboldali politikai erő működik, amelyek külön-külön tagjai a Néppártnak. Rendszerint a klasszikus kétpártrendszerű államokban alakul csak ki az a helyzet, hogy a jobboldalon mindössze egyetlen jelentős politikai erő tevékenykedik. Ezzel szemben mind Franciaországban, mind Belgiumban, mind a skandináv államokban rendszerint több ilyen párt létezik, de ez jellemző például Szlovákiára vagy éppen Csehországra is. Önmagában tehát egy másik jobboldali párt létrejötte nem jelenti az RMDSZ jobboldali beállítottságának megkérdőjelezését. Nem jelenti ezt az sem, ha együttműködik egy baloldali párttal, amelyik a Szocialista Internacionálé tagja. A Néppárt tagpártjai közül a flamand és vallon kerszténydemokraták, a Holland Kerszténydemokrata Párt, az Osztrák Néppárt, a szlovákiai SDKU, KDH és a Magyar Koalíció Pártja vagy éppen a csehországi KDU-CSL és ODA is együtt kormányoztak vagy kormányoznak szociáldemokrata-szocialista politikai alakulatokkal. Ez ha nem is természetes, de elfogadott része a politikának, és az ilyen jellegű együttműködést számos esetben jótékony hatásúnak tartják a politikai kultúrára. (Azt sem árt felidézni, hogy a romániai ellenzéki pártszövetség esetében is egy jobbközép párt – a Nemzeti Liberális Párt – és egy balközép, Szocintern tagpárt – Demokrata Párt – együttműködése valósul meg.) Vagyis ez sem elegendő ok arra, hogy megkérdőjelezzük az RMDSZ politikai irányultságát. Nem ad erre alapot az sem, ami elválasztja a szerveződő új politikai erőket a jelenlegi magyar párttól. Az autonómia illetve megvalósításának, megvalósíthatóságának kérdésköre a bal-jobb besorolás szempontjából egyáltalán nem vagy csak igen kis mértékben releváns. A két ideológiai oldalt elsősorban társadalompolitikai és társadalomszervezeti kérdések választják el egymástól, az autonómiák és a decentralizáció szempontjából sem beszélhetünk koherens bal- vagy jobboldali nézetrendszerről, a nemzeti autonómiák kérdése kapcsán pedig egyáltalán nem. A jobboldal sem egyértelműen autonómiapárti és a baloldal nem egyértelműen autonómiaellenes. Igaz ugyan, hogy a jóléti állam szociáldemokrata projektje korábban az állam hatalmának erősítését igényelte, de ez többnyire megfért a kompetenciák elosztásával. Érdemes felhívni a figyelmet a Németországot vagy Ausztriát hagyományosan jellemző föderalista berendezkedésre, a spanyol baloldali kormányok által tovább erősített autonóm régiók rendszerére. Igaz, ezekben az országokban rendszerint a jobboldal is támogatja vagy elfogadja az államberendezkedés ilyen formáját. Ezzel szemben a hagyományosan centralizált Franciaországban a baloldali kormányok és a jobboldaliak decentralizációs teljesítménye nem különbözik jelentősen egymástól. És nem könnyű azt sem eldönteni, vajon a magyarországi pártok közül melyik ellenzi hevesebben a valódi decentralizációt és a regionalizációt. Úgy tűnik tehát, hogy sokkal inkább az adott államok közjogi-politikai hagyományai határozzák meg az összes politikai erő viszonyát a problémához, mintsem az ideológiai különbségek. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy a személyi elvű és a lokális nemzeti autonómia első nagyívű, átgondolt és a regionalizációval, illetve föderalizációval összekapcsolt koncepcióját két osztrák szociáldemokrata politikus, Karl Renner és Otto Bauer dolgozta ki még a 20. század elején. Mire szolgálhat akkor ez az egyételműen megalapozatlan retorika? Mindenekelőtt az ellenfél diszkreditálására. Erdélyben magyar baloldalinak lenni a nemzeti kommunizmus évtizedei után feltétlenül számtalan negatív sztereotípia életre keltésével jár. Ha sikerül az ellenfelet ezzel a címkével illetni, helyzete önmagától is megrendül, hiszen a baloldal és a hiteles nemzeti érdekvédelem lehetősége a domináns közvélekedés szerint nem kapcsolódik egymáshoz. Nem egyéb tehát ez sem, mint az ellenfél nemzetárulóként való megbélyegzésének szofisztikáltabb módja. Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy amennyiben elfogadottá válna, hogy az RMDSZ valójában baloldali párt, akkor a jelenlegi ellenzéke automatikusan mentesülhetne a radikalizmus bélyegétől. Elvégre a szélsőségesség vádját elsősorban mégiscsak azzal igazolják ellenfeleik, hogy a mérsékelt jobboldali párttól jobbra állnak. Közben természetesen erre a retorikai címkére is igaz, hogy megítélésében az ideológiai önbesorolás nem releváns, mivel maga a probléma nem képezi megkerülhetetlen részét sem a jobb-, sem a baloldal világképének. Mivel az RMDSZ baloldali minősítése egyértelműen hamis állítás, nem kerülhető meg a személyes, morális felelősség kérdése sem. Azok, akik ilyen módon bélyegzik meg ellenfeleiket, tudatosan állítanak valótlant, ami erkölcsi integritásukat legalábbis kétes fényben tünteti fel. Mint ahogy sajátos képet ad a közvélekedést formáló- visszaadó sajtómunkásokról is, akik kritikátlanul elfogadják ezt a beállítást. Ahelyett, hogy két, ideológiailag azonos oldalon elhelyezkedő politikai erő küzdelmeként értelmeznék az eseményeket, maguk is hozzájárulnak egy hamis beállítás rögzüléséhez. Aminek legnagyobb veszélye az, hogy a verbális kiszorítás tovább gyengíti a két oldal közti kompromisszum esélyét. Képviselet és legitimitás A viták másik kulcseleme az egyes szervezetek legitimitása, illetve annak a kérdése, hogy kit is képviselnek valójában. A felek „természetesen” kétségbe vonják a másik legitimitását és jóhiszeműségét, és szűk, a tömegektől elszakadt klikknek akarják beállítani ellenfelüket. Ennek igazolására aztán különböző, megtévesztő és megkérdőjelezhető módszerekhez folyamodnak önmaguk programjának morális igazolásától a közvélemény-kutatások ismertetésén át a „közvetlen demokrácia” emlegetéséig. A legitimitás és a képviselet a politika, illetve a politikai rendszerek egyik leglényegesebb kérdése. A különböző képviseleti testületek és az általuk megválasztott, megbízott végrehajtó szervek olyan döntési jogköröket gyakorolnak, amelyek az adott közösség minden tagját érintik vagy érinthetik. Ennek megfelelően, a döntések önkéntes elfogadása csak akkor biztosítható, ha az egyes testületek megválasztása szabályozottan, átláthatóan és az arra jogosultak jelentős részvételével zajlik. Egy testület vagy egy megválasztott személy csak akkor legitim, akkor lesz társadalmilag, illetve jogilag elfogadott, ha az ezzel kapcsolatos elvárásoknak és szabályoknak megfelel. A probléma taglalásához érdemes elkülöníteni a legitimitás két fajtáját is. A jogi legitimitást az egyes eljárási jogszabályok maradéktalan betartása biztosítja. Ezeknek a jogszabályoknak természetesen biztosítaniuk kell, hogy a demokrácia legfontosabb alapelve, a többségi akarat megvalósulása ellenőrzött formában érvényesülhessen. Amennyiben ez így van, akkor senki sem kérdőjelezheti meg a különböző testületek és személyek a jogát a kompetenciájukba tartozó döntések meghozatalához és nem szegülhet ellen a jogilag érvényes döntéseknek. A politikai legitimitás azt jelenti, hogy az egyes testületeket az azt választó közösség vagy legalábbis annak jelentős része elfogadja. Ugyanakkor a politikai legitimitásnak fontos dimenziója az is, hogy a többség támogatja-e az adott testület tevékenységét és döntéseit vagy sem. Amennyiben nem, akkor állhat elő az a helyzet, hogy egy jogilag legitim döntést a társadalom megkérdőjelez. Az ilyen jellegű konfliktusok feloldása a jogrendben leírt módon történik, a jogi legitimitás megvonásával a választások során. Csak ez az eljárás lehet alkalmas a döntéseket a teljes közösség döntéseként megjeleníteni. Ennek tükrében tehát mindkét oldallal kapcsolatban feltehető a kérdés: vajon legitimek-e? És ha igen, milyen közösséget képviselhetnek legitim módon, kitől ered a legitimitásuk? Az RMDSZ esetében a helyzet egyszerűbb és egyértelműbb. A szövetség rendszeresen megtartotta kongresszusait, ahol sor került tisztújításra is. Ezenkívül rendszeresen megtörténik az egyéb testületek megújítása is. Bár az egyes aktusok alapszabály- és jogszerűségét többen megkérdőjelezték és megkérdőjelezik, jogi fórumon elmarasztaló ítélet ilyen ügyben még nem született. (Természetesen ennek oka lehet az igazságszolgáltatás számos hiányossága is.) Ugyanakkor ez csak a belső legitimitást biztosíthatja, hiszen minden szándék ellenére sincs arról szó, hogy az RMDSZ kongresszusai a teljes romániai magyarság reprezentációjára kínálnának lehetőséget. A teljes közösségen belüli legitimitást a választásokon a pártra adott szavazatok adják. Az eredmények eddig azt igazolták, hogy a szövetség képviseli az erdélyi magyarságot. Ám az ebből eredő jogi legitimitás politikai értelemben természetesen nem örökérvényű. Mivel a szövetség tagjainak egy része jelenleg más politikai erők színeiben tervezi fellépését a következő helyhatósági választásokon, nem vitatható, hogy ebben a pillanatban a 2000-ben szerzett politikai legitimitás már nem mondható biztosnak. A kérdés eldöntésére a különböző szervezetek megegyezése vagy megmérettetése ad lehetőséget, közvélemény-kutatásokkal a probléma nem kezelhető. Az RMDSZ-énél jóval bizonytalanabb a helyzete a legitimitást tekintve a Magyar Polgári Szövetségnek, illetve a nemzeti tanácsoknak. Az utóbbiak megalakulási folyamatában közvetlen demokráciáról beszélni porhintés. Ráadásul meglehetősen merész azt állítani, hogy egy alkalmilag összegyűlt társaság mindazokat is képviseli, akik nem jelentek meg. Mindezt azon az alapon, hogy „ha akartak volna, részt vehettek volna”. Ebben az esetben semmi értelme a választások részvételi küszöbeinek és érvényességi kritériumainak. Továbbá bármelyik párt és szervezet bármikor igényt formálhat a választásokon részt nem vettek képviseletére és a nevükben történő fellépésre, sőt, a hatalomból való arányos részesedésre is. Ez önmagában nem lenne kezelhetetlen probléma, hiszen egy-egy közösségben ezek a csoportok mindenképpen csak egy részt jelentenek. Csakhogy a nemzeti tanácsok maguknak vindikálják a teljes közösség képviseletét. Pedig egyértelmű, hogy csak azokat képviselhetik, akik részt vettek a tanácsok megalakításában. Másokat, azok explicit felhatalmazáa nélkül nem. Kérdés, hogyan fogadnák ezek a személyek, ha például Vadim Tudor szólítaná fel őket a nép nevében, hogy utasításai alapján képviseljék az ő programját, hiszen a korrupció felszámolása része volt az RMDSZ és része lesz a Polgári Szövetség programjainak is. Pedig a fenti logika alapján Vadim, mint a korrupció elleni harc önmagát autentikusnak kinevező képviselője, utasíthatja azokat, akik szintén meg akarják szüntetni a korrupciót. Éppen az ilyen helyzetek elkerülésére és a különböző stratégiák közti döntés érdekében szükségesek a választások, melyek alkalmasak a jogi-politikai legitimitás újratermelésére. Ennek megfelelően egyértelmű, hogy a két oldalnak, amennyiben nem tud megegyezni és a vélt vagy valós legitimitás átvitelével egymást erősíteni, valamilyen formában meg kell mérettetnie magát. Mivel a korábban többek által sürgetett belső választások jelenleg nem megvalósíthatóak (azok keretét csak az autonómia valamilyen államilag elismert formája teremtheti meg, mivel a választói névjegyzékek összeállításához szükséges adatok állami kezelésben vannak), szükségszerűen az állami választások kínálnak alkalmat erre. Ezzel kapcsolatban is felmerül azonban egy nem jelentéktelen kérdés. Mennyire legitimálhatja az autonómia kérdésében elképzelt különböző cselekvési startégiákat egy olyan választás, amelynek legfontosabb kérdései az egyes települések praktikus problémái: utak aszfaltozása, parkosítás, gáz- és fűtésszolgáltatás és még sorolhatnánk. Hiba lenne azt hinni, hogy a magyar közösséget kizárólag az autonómia jelszavával mozgósítani lehet a választáson, miközben a felek sikereiket éppen az ebben a kérdésben vallott eltérő álláspontjaik igazolására fogják majd felhasználni. Vagyis olyasmit fognak tulajdonítani az eredményeknek, amit azok nem vagy nem teljesen fejeznek ki, ezzel pedig prolongálják a legitimitás problémáit.

III.

Az autonómia szót ugyan ma már, a közösség támogatásának elnyerését remélő minden politikusnak szinte naponta nyilvánosan ki kell mondania, ám a kifejezés tartalma ettől nem lett ismertebb és főleg érthetőbb. A kérdés szakértői rendszerint megegyeznek abban, hogy nincs egységesen alkalmazható autonómiamodell, ennek megfelelően a szónak nincs általános érvényű jelentése, az önkormányzaton, az önálló döntéshozatalon túl. Az egyes autonómiákat minden esetben a helyi körülményekhez és lehetőségekhez kell igazítani. Ennek tükrében viszont elkerülhetetlennek tűnik, hogy a közösség nevében megfogalmazott bármiféle koncepció előterjesztését alapos vita előzze meg. Ennek során ütközhetnének a különböző elképzelések, és kiderülhetne az is, hogy jelenleg nem azonos módon képzeli el az autonómiát az RMDSZ és ellenfelei, sőt még a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sem. A különbségek jelentősek és egyáltalán nem mindegy, hogy a lehetséges megoldások közül melyik felel meg a legjobban a többség célkitűzéseinek, a nemzetközi körülményeknek vagy éppen a kisebbség gazdasági-társadalmi-kulturális helyzetének. A felmerülő problémák közül itt mindenekelőtt azt emelném ki, hogy az autonómia egyik legfontosabb dimenziója a kompetenciák megosztása az állam és az autonómiát gyakorló közösség(ek), illetve a többség és a kisebbség közt. Elkerülhetetlen a válasz azokra a kérdésekre, melyeket már az egység kapcsán is említettem: mi tartozik a nemzeti kompetenciába, mi az, ami egy nemzeti autonómia hatékony működéséhez elengedhetetlen? Mi az, ami nem nemzeti alapon, hanem a decentralizáció, a regionalizáció jegyében tartozhat egy-egy közösség döntési jogkörébe? Miként állhat össze ezekből a mozaikszerűen egymáshoz kapcsolódó részekből egy nemzeti autonómia? Hogyan kapcsolódhat ez az államszervezethez, annak átalakításához? Annál is inkább szükséges tisztázni mindezt, mivel csak a válaszok ismeretében lehet működőképes politikai stratégiát kidolgozni az elképzelések megvalósítására. Ezek a kérdések adnak választ arra is, hogy a többség, illetve az állampolgárok közösségének általános érdekeihez hogyan kapcsolható a magyarság autonómiája. Az sem lényegtelen, hogy miként érhető el, hogy a belülről is differenciált közösségben mindenki a helyzetének és körülményeinek megfelelő, egyúttal hatékonyan működtethető autonóm struktúrák részese lehessen. Fontos kiemelni két szempontot, amelyek alkalmasak lehetnek az autonómiatörekvések morális és gyakorlati alátámasztására, és egyúttal lehetőséget kínálnak arra, hogy az autonómiadiskurzust a romániai politikai térbe beemelje. Az első szempont a döntéshozatal és a végrehajtás hatékonysága. A közösségek sajátos problémáinak megoldására számukra biztosított jogok középtávon nagy valószínűséggel növelik az ország működésének hatékonyságát. Az információk alapos és széles körű ismerete, a különböző sajátosságok elismerése lehetőséget ad megalapozott és egyúttal könnyebben elfogadtatható döntések meghozatalára. Ezen túl morálisan is indokolhatóak a különböző, nem csak nemzeti autonómiák: elsősorban a demokratizmus erősödésével. Az egyes közösségek gyarapodó döntési jogkörei olyan szintre telepítik a döntések jelentős részét, amelyeken a közösség egyes tagjai közvetlenül is képesek gyakorolni a részvétel és az ellenőrzés jogát. Ez pedig mindenképpen demokratikusabb, mint az országos intézmények többszörösen közvetett reprezentációs mechanizmusai. Számot kell azonban vetni azzal a nem elhanyagolható ténnyel is, hogy az autonómia nem csodaszer. Egyfelől azért nem, mert egyetlen autonómia sem gyakorolhatja a teljes (nemzet)állami szuverenitást. Mindenképpen lesznek olyan kompetenciák, amelyek magasabb szinten maradnak, és az esetek jelentős részében ez alaposan indokolható is. Elég talán csak a társadalombiztosítás szolidaritási alapú elemeire gondolni, amelyek kétségtelenül jobban és biztonságosabban működtethetőek (lennének) egy nagyobb közösségben, ahol a jövedelmeket a tehetősebbektől a szegényebbekhez csoportosítják át, mint egy kisebben, ahol esetleg nem képződik elég jövedelem a megfelelő ellátási színvonal biztosításához. A megmaradó magasabb szintű kompetenciák problémája szorosan összefügg azzal a szintén válaszra váró kérdéssel, hogy miként vegyen részt egy autonóm közösség (saját érdekében) az országos döntésekben. Ezzel kapcsolatban is számos, egymástól mind intézményi megvalósításában, mind pedig elméleti tartalmában is nagyon különböző modell valósítható meg, kezdve egy valódi föderalizmus egyenlő részvételt biztosító intézményeitől az arányos képviseleti rendszerbe épített speciális együttdöntési jogosítványokig. Ezek megint nem csupán az autonómia létével függnek össze, hanem egyúttal az államszervezet kérdéseivel is. Másfelől az autonómia nem csodaszer. Működtetői és polgárai ugyanazok lesznek, akik korábban is részvételi jogokkal bírtak. Ennek megfelelően a politikai kultúra, a politikai profizmus nem lesz jellemzőbb az új közjogi berendezésben sem, nem is szólva a szakmai hozzáértésről. Viszont kétségtelen, hogy egy többé-kevésbé elhatárolt közösségi döntéshozatal esetén ezeket a tényezőket kevésbé befolyásolja az általános politikai kultúra és így lehetőség nyílik a közösségen belül ezek színvonalának gyorsabb emelésére.

Ugrás az oldal tetejére