utolsó frissítés: 2007. május 21.

Élőhalott, zombi, vagy új kezdet? MaNcs, XIV. évf. 48. szám, (2002.11.28.), 2002-11-28

Meglepően nagy visszhangja lett a november 18-i Máért-ülésnek. Szinte minden fontos sajtótermék vezércikkben foglalkozott az ott történtekkel, többségükben elégedetten nyugtázva, bár eltérően értelmezve az eseményeket és a végeredményt. Elégedetten (és kissé meglepve) vették tudomásul, hogy elmaradt a várt konfliktus, bizakodásuknak adtak hangot (a politikusokkal egyetértésben) a törvény módosításával és a szomszédokkal való megegyezés lehetőségével kapcsolatban.

Egyesek persze tovább is lépnek, a Magyar Narancs szerint pédául a státustörvény halott (Ad acta, 2002. november 21.). Mások csak üdvözlik, hogy az "európai normáknak" megfelelő törvény születhet, amit nemcsak a nemzetközi fórumok és a szomszédok fogadnak el, hanem még az előző változat kíméletlen kritikusa, az SZDSZ is. Szóba került a munkavállalás diszkriminációtól mentes rendezése, az oktatási-nevelési támogatás ügyének elsimítása, a területenkívüliség felszámolása.

Kevesen léptek azonban ki a gyakorlati részletek köréből és helyezték a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika jövőjének kontextusába a történteket. A legnyilvánvalóbb kivétel a státustörvényt vezércikkben eltemető Magyar Narancs volt, amely szerint a törvény módosítása illetve a kormányfő néhány javaslata komoly nemzetpolitikai váltást jelent. Méghozzá nem kizárólag a magyar kormány és az anyaországi politika kezdeményezésére, hanem nagyrészt éppen a kisebbségi mozgalmak javaslatai nyomán. Ha mindaz, ami a Máért keretében megfogalmazódott, valóra válik, nem a törvényt helyezhetjük sírjába, hanem a határokon átnyúló nemzetegyesítés egységes nemzetben gondolkozó programját.

Bizonyos szempontból a Narancsnak is igaza van. A Fidesz politikusainak retorikáját és gondolkodását is meghatározza a státustörvény pszeudo-nemzetállami egyesítéskénti értelmezése. Ennek minden bizonnyal fontos eleme az egységes jogállás megteremtése éppúgy, mint a határon túli magyarság részvételével megvalósuló nemzeti kataszter, ami nem más, mint a magyarigazolványok tulajdonosainak nyilvántartása. Ez a regiszter alapját jelenthetné a személyi autonómiáknak és az azokra épülő kollektív testületeknek. Az igazolványokkal kapcsolatos vita (illetve az, hogy nem váltja ki mindenki azt) megkérdőjelezi ennek lehetőségét. Az egységes jogállás fellazítása egy további lépés ezen az úton.

Viszont a törvényt szintén megszavazó - és ezzel nem csupán szavazatokat szerezni kívánó - MSZP mindig is inkább a támogatásokat összefogó jogszabályként kezelte azt, és a jelenlegi tervezetet ilyennek hajlandó elfogadni a kolaíciós partner is. Ugyanakkor - részben azért, mert már születésekor is inkább a kommunikáció szintjén felelt meg a Fidesz víziójának - a módosítások sem szövegszerűen, sem tartalmában nem alakítják át gyökeresen a törvényt. A megközelítés változik, a felek immár a kedvezményekre helyezik a hangsúlyt, és azok érvényesülése érdekében hajlandók akár az egységes szabályozástól is eltekinteni. Tehát nem a törvény halott, hanem a köréje szőtt virtuális valóság.

A fentiekben megfogalmazottak bizonyításához nem árt felidézni a módosítás előzményeit, főként az értekezletet megelőző, hétfői szakértői konzultációt, amelyen a Külügyminisztériumban - tárcaközi egyeztetést követően - készült munkaanyagot vitatták meg a kormányzat, a kisebbségi szervezetek és a parlamenti pártok képviselői. Ezen az egyeztetésen éppen a határon túli szervezetek részéről fogalmazódott meg a felvetés, hogy a különböző jogi és politikai környezetben élő kisebbségek helyzetére nem lehet egységes szabályozást alkotni. Érezhető volt ez már a munkavállalás kérdésében is (aminek gyakorlati jelentőséget csak a kárpátaljai magyarság képviselői tulajdonítottak, míg az RMDSZ valószínűleg törölné a jogszabályból), de igazán az oktatási támogatás ügyében manifesztálódott.

A szorult helyzetben

lévő Magyar Koalíció Pártja a mielőbbi módosítás mellett kardoskodott, s felhívta a figyelmet a készülő szlovák ellentörvényre, illetve az annak meghozatala esetén kialakuló csapdára - ki kellene lépniük az első olyan kormányból, ahol azonos politikai irányultságú pártok hatékony reformokat lehetnek képesek keresztülvinni, és kisebbségi követeléseik közül két fontosat is tudnak érvényesíteni (magyar állami egyetem, nevesítetlen földek). (Nem is beszélve a magyarbarát kulturális miniszterről és az állami-kormányzati pozíciókról.) Ezzel szemben a többiek az eddigi rendszer fenntartása mellett kardoskodtak, és néhányuk szerint hiba lenne, ha egyetlen szervezet problémái mindenkit sújtanának. Így a résztvevők hamar elfogadták a differenciált elbánás elvét, amit a törvénytervezet kiterjeszt a munkavállalásra is.

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy maguk a kisebbségi szervezetek látták be, hogy különböző jellegű problémáikra Magyarország nem kínálhat univerzális gyógyszert, és minden problémával kapcsolatban figyelembe kell venni az adott kisebbség államának jog- és politikai rendszerét, politikai kultúráját, társadalmi viszonyait stb. Természetesen lehet azt mondani, hogy a legfontosabb a mindenkihez egyformán eljutó támogatás, ám a különböző elosztási mechanizmusok különböző társadalmi tartalommal fognak bírni, tovább növelve a távolságot az egyes kisebbségek közt.

Ha a Szlovákiában élő magyarság a szülői illetve pedagógusi szervezeteken keresztül oszthatja el a neki járó támogatást, és azt ráadásul meghatározott célra fordítja, az jó esetben a helyi civil társadalom jelentős megerősödéséhez vezet. Ezek a szervezetek százmilliós nagyságrendű pénz elosztásáért lesznek felelősek a saját közösségük és a magyar kormányzat felé. Hirtelen megkerülhetetlen tényezőivé válnak a felvidéki magyar közéletnek, és legalább részben kikerülhetnek a politika gyámsága alól. (Ad absurdum komolyabb jogosítványaik lesznek, mint a magyarországi oktatáshoz kötődő civil szervezeteknek.)

Velük szemben a többi közösség (elsősorban az RMDSZ) elmulasztja a helyi magyar társadalom megerősítését, talán lustaságból, talán a pénzek feletti rendelkezés monopóliumát féltve. Ez azonban csak tovább fokozza majd a különbségeket, és az sem lehetetlen, hogy hosszabb távon akkora előnyt jelent majd a szlovákiai magyar közösségnek az EU forrásaiért folytatott versenyben, ami már jócskán megéri a mostani többletmunkát.

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a differenciált kezelés elvét (ha csupán az elosztási mechanizmusokra vonatkozóan is) a kisebbségi szervezetek fogalmazták meg. Valószínűleg ez volt az a fejlemény, amely meghátrálásra kényszerítette a Fidesz politikusait. Egyszerűen nem vállalhatták, hogy saját, korábban deklarált alapelvüket felrúgva - miszerint csak a kisebbségi szervezetek egyetértésével lehet döntést hozni - megvétózzák az RMDSZ és az MKP támogatta javaslatokat, hogy ezzel elkövessék a Horn-kormánynak az alapszerződések kapcsán oly sokszor vádként fölrótt ősbűnt. Elképzelhető persze, hogy a kisebbségi szervezetek vezetői elsősorban a fenyegető és értelmetlennek tűnő konfliktus elől hátráltak meg, és pragmatikusan próbáltak kezelni egy problémát - tehát politikusként viselkedtek -, de ennek minden bizonnyal elvi következményei lesznek. A gát átszakadt, a precedens nyomán legitimitást nyerhetnek az egyes közösségek sajátosságaival is számot vető elképzelések és megoldások.

A határokon átnyúló nemzetegyesítés eddigi koncepciójának ilyen megsértése nem jelenti automatikusan a magyarság valamiféle egységének végét, pusztán az egyenlő jogállás illúziójával való leszámolást. Ez pedig semmiképpen sem hátrányos, hiszen a státustörvény is csupán egy köztes - a magyar állampolgárokétól igencsak eltérő - jogállás megteremtésére jelentett kísérletet, ráadásul legjelentősebb elemei meg is maradnak. És megmarad a sokak által szimbolikus szerepe miatt fontosnak tartott igazolvány, természetesen fenntartva a vele kapcsolatos vitát is.

Ez a kétségtelenül koncepcionális változás megnyitja az utat egy, a fontos problémákat mindegyik közösség esetében külön számba vevő, és külön megoldásokat kínáló politika felé. Végre valódi jelentőségének megfelelő szerepet kaphat az EU bővítése, amivel kapcsolatban Medgyessy Péter már meg is fogalmazott két fontos javaslatot.

A jövő tavaszi, az EU-csatlakozásról tanácskozó Máért (bár nyilvánvalóan része lesz a csatlakozási kampánynak is) talán először foglalkozik jelentőségének megfelelően kontinensünk drámai változásaival.

Ezen a tanácskozáson

még egyértelműbb lesz a különbség a kisebbségi közösségek közt. A csatlakozó Magyarország képviselői mellett ott ülnek majd a szintén a tagfelvétel küszöbén álló szlovéniai és szlovákiai magyarok képviselői, a teljesen váratlan módon reális csatlakozási perspektívát kapó erdélyi magyarok, és a középtávon biztosan kimaradó horvátországiak, délvidékiek és kárpátaljaiak.

A különbség teljesen egyértelmű lesz, egészen más problémákkal kell majd szembenéznie mindegyik közösségnek, és az anyaország politikusainak is el kell fogadniuk ezeket a különbségeket. Bármennyire szeretnék is néhányan, Magyarország nem képes mindenkit magával vinni az unióba (ez egyértelmű feltétele felvételének), viszont reális lehetősége lesz kapcsolatrendszerének átstrukturálására. A(z ekkor még) kívülmaradókkal a csatlakozási folyamat részeként erősítheti összeköttetéseit (nem egy esetben növelheti támogatásait), vagy segíthet nekik az unió egyéb programjaiba való betagozódásban.

2004. május 1-jét követően a magyar-magyar kapcsolatok új dimenziót kapnak, s az unió és a tagjelölt (vagy azzá válni kívánó) államok kapcsolatának jellegét is magukra öltik. Igen egyszerű példa erre, hogy a Sapientia Egyetem, vagy bármely állami egyetem magyar oktatási egységének együttműködése egy magyar felsőoktatási intézménnyel, egy harmadik szereplő bekapcsolása nélkül is jogosult lesz az EU alapjainál pályázatot benyújtani. Most ez csak valamilyen háromoldalú együttműködés keretében képzelhető el.

Részben ennek a megfogalmazását jelenti, de túl is mutat ezen a kormányfő másik javaslata, a Nemzeti fejlesztési terv regionális fejezeteinek kiterjesztése a határ menti térségekre. Túlmutat, mivel a csatlakozás amúgy is átrajzolja először a gazdaságföldrajzi viszonyokat (például Magyarország ténylegesen megépíti a Kassa-Pozsony autópályát - Budapesten keresztül, mint ahogy már megépítette a Révkomárom-Pozsony gyorsforgalmi utat), majd a schengeni rendszer bevezetését követően a társadalom- és kultúrföldrajzi viszonyokat is. Az egy éven belül felállítandó révkomáromi magyar egyetem a magyarországi Komárom egyeteme, a Jókai Színház pedig a színháza lesz. Talán még emlékszik rá valaki, milyen komoly hír volt valamikor, hogy a világtól elzárt Bodrogközben egy-egy alkalomra megnyitották a pácini határátkelőt. 2006 májusától már akadály nélkül közlekedhetnek a térség lakosai mindkét oldalról.

Az NFT kiterjesztése tehát nem egyszerűen nemzetpolitikai gesztus, hanem logikus végiggondolása a csatlakozás következményeinek, a határok eltűnésének, és a korábban létező, majd szétszakított kisrégiók, lehetséges - akárcsak részbeni - újjászületésének. A folyamat nem lenne példa nélküli Európában. Viszont egyértelmű, hogy kiemelkedően fontos a határ menti régióban élő magyarság számára, mindkét oldalon. Az ilyen és ehhez hasonló folyamatok azok, amelyeket egy új, most formálódni látszó nemzetpolitikának figyelembe kell vennie, és építenie kell rájuk. Az EU-integráció nem pusztán a kulturális kapcsolattartás erősödését jelenti, hanem egy rendkívül sokszínű kapcsolatrendszer kiépítésének esélyét is magában hordozza.

Az egész folyamat végén persze nem az időközben spiritualizált határokon átívelően újraegyesített egységes magyar nemzet vár majd ránk. Egy bonyolultabb, sokszínű - talán megengedhető, ha modernebbnek is nevezem -, esetenként eltérő érdekeiket egymással szemben is érvényesítő, de egymással szolidáris csoportokból összeálló náció. Hogy ez rossz lenne? Ha a németek - vagy akár az osztrákok - megengedhetik maguknak ezt a "luxust", mi talán nem?

Ugrás az oldal tetejére