utolsó frissítés: 2007. május 21.

Régi-új magyar-román történeti mítoszok. In XXI. század. Az Általános Vállakozási Főiskola Tudományos Közleményei. 10. köt. Bp. 2004. április, 73-78. és Brassói Lapok 2004. márc. 2.

A magyar–román együttélés történeti emlékezetét meghatározó mítoszok életerejének legújabb példája az aradi Szabadság-szobor felállításának a sajtóból jól nyomon követhető ügye. Kiválóan példázza a berögzült és továbbélő nemzeti mítoszok hatását és erejét. A Szabadság-szobor ügye egyértelműen szimbolikus harc a magyar közösség megjelenésért vagy éppen ennek megakadályozásáért Románia egy többségében románok lakta városának szimbolikus terében. Ennek a küzdelemnek a során pedig a felek egyaránt különböző mítoszokat használnak álláspontjuk alátámasztására, jelezve egyúttal azt is, hogy azok ma is szerves részei a történeti tudatnak. 1. A történeti mítosz és funkciói A történeti mítoszok kutatása manapság divatosnak mondható problémaköre a történettudománynak. A 19. századi pozitivizmus szilárd ismeretelméleti alapjainak fokozatos felszámolódása és a történeti relativizmus térnyerése a 20. században logikusan eredményezett újfajta kérdésfeltevést a történelemmel kapcsolatban. Mind a magyar, mind a román történettudományban megjelent ez az irányzat és törekvés. Míg azonban a magyar történelem nemzeti demitizálása jóval a rendszerváltást megelőző időszakra nyúlik vissza, addig Romániában csak a Ceauşescu-rendszer bukását követően kerülhetett sor erre a ma is nagyon lassan zajló, nagy politikai és társadalmi ellenállásba ütköző folyamatra. Ennek ellenére ma már egyáltalán nem egyértelmű, hogy a nemzeti mitológia hagyományos, a kommunista rendszer második felében megerősödött formái túlélhetik a következő évtizedet. A Magyarországon zajló kutatások legjellegzetesebb eredménye az a Romsics Ignác szerkesztette kötet, amelyben különböző magyar történeti mítoszok és legendák elemzésével próbálja hitelteleníteni azokat. A román történetírásból Lucian Boia és tanítványai körét érdemes kiemelni, akik több kötetben vették számba és elemezték a román közgondolkodás és történeti tudat mítoszait. Ezek közül magyarul is olvasható A történelem és mítosz a román köztudatban című, nem kis vihart kavart munkája. Megállapítva, hogy a mítoszok problémaköre immár elfogadott kutatási témája mindkét nemzeti történetírásnak, még az aktuálisan felhasznált mítoszok elemzését megelőzően szükségesnek látszik néhány alapvető probléma tisztázása. Ezek közé tartozik a történeti mítosz fogalma, típusai, jellegzetességeinek köre is. Önmagában egy a bevettől eltérő történelmi narratíva értelemszerűen nem minősíthető mítosznak. Sőt, még abban az esetben is kérdéses lehet ez a minősítés, ha a konstrukció egyértelműen nem felel meg a szakmai eljárások verifikálta tényeknek, sem pedig a forráskezelés szabályainak. Egy ilyen konstrukció még nyugodtan lehet egyszerű tévhit, legenda vagy akár jó szándékú, de hibás történetírói teljesítmény is. A mítosz ennél mindenképpen több, elsősorban társadalmi szempontból az. Mítosznak azokat a narratív konstrukciókat tekintem, amelyek nem támaszthatóak alá történeti tényanyaggal, viszont a társadalom jelentős része elfogadja őket. Egyértelmű identitásépítő vagy kohéziós funkciójuk van. Továbbá lényeges eleme a mitológiának, hogy valóságmagyarázatként, illetve a valóság strukturálására használt és a jelenre vonatkozóan is relevánsnak tartják elfogadói. Végül a legtöbb esetben egy strukturált rendszerbe szerveződik és nemzeti mitológiát alkot. Romsics említi, hogy a neves francia kutató, Raoul Girardet négy alaptípusát különíti el a mítoszoknak. Ezek a következőek: az összeesküvéselméleteket; különböző időszakok „aranykorként” való nosztalgikus prezentációit; a történelem egy-egy válságos pillanatában feltűnő, nemzetet, országot, várost stb. megmentő hősies személyiségek (megmentők) apologetikáit; s végül a kisebb-nagyobb közösségek (nemzet, város, társadalmi osztály) egységének mítoszait. A fenti tipizálás alapján is egyértelmű, hogy a mítoszok a kollektív emlékezet formálásán keresztül társadalmi funkciókkal bírnak. A múlt értelmezése nem önmagában feladata, hanem kifejezetten a társadalom vagy egyes csoportjai kohéziója, identitástudata, illetve működése szempontjából van nagy jelentősége. A mítosz vagy egy koherens történeti narratíva funkcionálisan szinte elengedhetetlen egy modern nemzeti társadalom működtetéséhez, a társadalmi szolidaritás fenntartásához, az összetartozástudat erősítéséhez. A tudományosan is legitim történeti narratíva helyét rendszerint akkor vehetik át a mítoszok, ha a történettudomány eredményei túl bonyolultnak, nehezen kezelhetőnek és mindenekelőtt nemzeti szempontból ellentmondásosan láttatja a múltat. Amennyiben a történeti ismeretek és az identitás elemei, a nemzeti énkép ellentétbe kerülnek, a kognitív disszonancia kezelésére széles tere nyílik a mítoszoknak. Külön esetet jelentenek az egymás mellett vagy együtt élő nemzeteknek ugyanazokra a történeti eseményekre vagy folyamatokra vonatkozó narratívái és mítoszai. Ezekben az esetekben a perspektíva különbözősége mindenképpen különböző mítoszokat eredményez, legalábbis az értékelés mozzanatát (valami pozitív vagy negatív) tekintve. Amennyiben a nemzeti múltak konfliktusosak, ez a különbözőség még határozottabban érvényesülhet. A magyar–román múlt vonatkozásában találunk példát egymásnak kifejezetten ellentmondó mítoszokra is, mint 1848 kérdése, de olyanokra is, amelyek esetében a történeti narratíva elbeszélő része megegyezik, sőt tudományos legitimitást nyert, csupán annak értékelése különbözik jelentős mértékben. Az alábbiakban egy-egy esetet kívánok bemutatni mindkét típusból, jelezve egyúttal a mítoszok változásának, az esetleges új mítoszoknak a lehetőségét is. 2. Kontradiktórius mítoszok: a Szabadság-szobor és 1848–49 A mostanában újra a közbeszéd előterébe került és ezáltal egyúttal életképességükről és érvényességükről is bizonyságot adó mítoszok közül a Szabadság-szobor felállításáról kialakult vitában használt érvek a két fél egymásnak ellentmondó mítoszainak csoportjába tartoznak. Az október 6-i szoboravatás elmaradása kapcsán használt érvek tipikusnak tekinthetőek mind a magyar, mind a román mítoszok tekintetében. Mindkét fél érvelése a hagyományos történeti narratívára épít, igaz a szobor szimbolikus tartalmának átértékelésére is történt kísérlet magyar részről. Ennek a kísérletnek a lényege egy közös jelentéstartalom és egyúttal egy közös mítosz kialakítása volt. A szimbolikus konfliktus egyik fontos eleme 1848–49 megítélésének különbözősége. A magyar interpretáció, jelentős mértékben leegyszerűsítve a történteket, a polgári szabadságjogok kiteljesedése alapján a szabadság diadalaként egyetemes értékként szemléli. Ezzel szemben a román felfogás vitatja, hogy a magyar politikai elit érdeme lenne a polgári jogok kiteljesítése, miközben a nemzeti szabadság szempontjából egyértelműen negatívan ítéli meg a magyar törekvéseket. Ennek megfelelően magyar szemszögből érthetetlen a szobor felállítása elleni tiltakozás, míg román szemszögből az ahhoz való ragaszkodás elfogadhatatlan. Mindenekelőtt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy ebben az esetben mindkét interpretáció a mítoszok kategóriájába tartozik, és ezen nem változtat az sem, hogy mindkettőnek vannak valós elemei, illetve elbírálható az is, hogy melyik áll közelebb a történeti tényekhez. Ugyannakkor mindkét értelmezés egyértelműen leegyszerűsít és funkciója az igazságtétel egy jelenleg sem nyugvóponton lévő konfliktusban, amint azt egyébként a szobor kapcsán történt politikai operacionalizálása is jelzi. A magyar értelmezés nem vesz tudomást a magyar és a többi nemzetépítés ellentététről, ami már 1848 előtt is jelentkezett, míg a román felfogás, néhány vaskos történeti tévedéssel súlyosbítva, kizárólag nemzeti szemszögből hajlandó interpretálni a történteket. A történeti legendák közül ki kell emelni azt, amely szerint 1848–49-ben mintegy 40 000 románt mészároltak volna le magyar reguláris és félkatonai alakulatok, illetve ezeket a csapatokat éppen az aradi vértanúk irányították volna. Ezzel szemben az áldozatok száma ezres nagyságrendű, mindkét oldalon, a vértanú tábornokok pedig Erdélyhez a legközelebb a Bánságban tevékenykedtek, ott azonban a szerbek elleni hadműveletekben. A történelemértelmezésbe burkolt konfliktus mellett van az ügynek egy másik dimenziója is, az Arad szimbolikus terében való megjelenés lehetősége a magyar közösség számára, illetve annak elutasítása a román közösség elitje részéről. Részben ennek kapcsán, utalva természetesen a nemzeti látószögű román mítoszra is, megállapítható, hogy az ellentmondó mítoszok közül a román egyértelműen kizárólagos. A nemzetek közti konfliktust az igazságos háború–igazságtalan háború ellentétpárjában jeleníti meg és részben erre alapozva nem engedi meg a szimbolikus tér megosztását sem. Ezzel szemben a magyar értelmezésnek határozottan van integráló dimenziója. A polgári szabadságot univerzális értékként jeleníti meg, ahogyan a szimbolikus térhasználatot is megosztani kívánja, nem pedig kizárólagossá tenni. Ennek felelt meg az a javaslat is, hogy a román fél fogadja el a Szabadság-szobor közös értelmezésének az univerzális szabadságeszmét, ne pedig a magyar szabadság jelképeként tekintsen rá. Ha a Girardet-féle tipológia alapján akarjuk besorolni a két ellentmondó és versengő narratívát, akkor nem egyszerű a dolgunk. A magyar verzió egyértelműen a nemzeti egységhez kapcsolódó mítosz, a tragikus bukás egy igazságos ügy szolgálatában, amelyért különböző nemzetiségű és társadalmi helyzetű személyek áldozták életüket. Ezzel szemben a román mítosz esetében nem ennyire egyértelmű, hogy az egységmítoszok közé tartozik. Alaposabban megvizsgálva mégis ebbe a katergóriába sorolhatjuk, de nem egyoldalúan pozitív, hanem pozitív-nagatív tartalmúként. A nemzeti látószög kizárólagossága magában hordozza a nemzeti egység kifejezésének lehetőségét. Ezt erősíti fel az ellenségkép felhasználása. A magyarok kegyetlen fellépésének hangsúlyozása szükségszerűvé teszi, hogy a narratíva az egykorú románságot egységesnek kezelje, nem véve tudomást a belső megosztottságról. Az ellenséggel szembeni összefogás egyúttal egyértelműen a jelenre is vonatkoztatott üzenet. Ráadásul alátámasztja a szimbolikus tér kizárólagos használatára bejelentett igényt, delegitimálva a magyarok megosztási törekvéseit és egyúttal nemzetileg legitimálva a saját szimbolikus térfoglalást. 3. Ellentétes értékelésű mítoszok: Erdély felvásárlása A magyar–román kapcsolatok történetéből a 20. század eleji gazdasági folyamatok eébeszélése és értékelése kiváló példa az olyan típusú narratívákra, melyek a történeti folyamat előadásában megegyeznek, pusztán annak értékelése esetén kerülnek szembe egymással. A mai magyar köztudatnak is része az az elképzelés, mely szerint az erdélyi románság, bankjaira támaszkodva, tudatosan és tervszerűen felvásárolta Erdély földjeit a magyarság kezéből, hogy aztán erre alapozza elszakadási törekvéseit. A mítosz olyannyira életképes, hogy 2003 nya rán Markó Béla és Csoóri Sándor vitájának lett témája és a többi hozzászóló is egyértelműen tudományos tényként kezelte. Első pillantásra itt valóban nem mítosszal van dolgunk. Mindkét oldal elfogadja a narratívát, sőt tudományosan igazoltnak tartja, mivel számos történeti munka látszik azt igazolni. Csakhogy ezek a munkák valójában nem igazolnak semmit, pusztán reprodukálnak egy korábbi álláspontot, amely így legitimitását a szaktudományon kívülről nyeri. Az alaposabb vizsgálatok sokkal inkább a szkepszist erősítik azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán képesek lehettek-e a román bankok nagymértékű földvásárlásokra. Figyelemre méltó ennek a mítosznak a keletkezéstörténete. A 19. század végének gazdasági-társadalmi folyamatai az erdélyi magyar nagy- és középbirtok lemorzsolódásával jártak, miközben egyre erősödött a birtokos paraszti réteg. Az egyik csoport tulajdonában lévő földek fokozatosan a másik kezébe kerültek. Ennek nemzeti dimenzióit használta fel erdélyi magyar politikusok egy, az agráriusokhoz közelálló csoportja, hogy állami ellenlépéseket követeljen. A csoport egyik jeles tagja volt Bethlen István is, aki számos beszédében és írásában taglalta a magyar birtokot és ezen keresztül Erdélyt fenyegető oláh veszélyt. Ezzel szemben egyértelműnek tűnik, hogy a román bankok nem rendelkeztek elég tőkével, sem tőkebevonási lehetőséggel, hogy nagyarányú változásokat idézzenek elő a birtokmegoszlásban. A különböző statisztikák tíz év távlatában 150-200 ezer hold tulajdonosváltását igazolják. Emellett a román bankok tevékenysége kifejezetten nyereségorientált volt. Talán éppen ezért ragadták meg az alkalmat, hogy az uralomváltást követően éppen a magyar politikusok álláspontjára támaszkodva legitimálják magukat és korábbi tevékenységüket, a nemzeti egység érdekében végzett áldozatos munkának beállítva azt. A harmincas évek közepére aztán már tudományos munkákban jelenik meg a narratíva. Tudományos pályafutása ma is töretlen, a legújabb román bank- és gazdaságtörténeti összefoglalások is evidenciaként kezelik. Természetesen ezekre is alapozva találta meg útját újra a magyar köztudatba. A román történettudományra támaszkodva, és egyéb kutatások hiányában, ma már tudományos tényként lehet hivatkozni arra, hogy Erdélyt a románok felvásárolták. A narratíva tehát közös mindkét oldalon. Az értékelés viszont érthetően ellentétes. A román értelmezés a nemzeti egység nagy mítoszába ágyazódik. A bankok tevékenysége és a tudatosnak tartott földvásárlás kifejezi a román nép ősi vágyát a régi egység helyreállítására és egyúttal megmutatja annak találékonyságát is a célhoz vezető eszközök megválasztásában. Ez tehát egységmítosz, még ha nem nélkülözi is az egyéb elemeket. Így például a bankok vezetői, főként Visarion Roman és Valeriu P. Bologa nagy nemzeti hősökké nemesednek, a románok természetes vágyát állítolag akadályozó magyar bankok pedig összeesküvőkként jelennek meg. A magyar értelmezés elsősorban az összeesküvéselmélet típusába sorolódik be. A románok tudatos és titkos földvásárlása, mely a magyarok ellen irányul, ráadásul utólag igazoltnak tűnik, mind a történelmi események által, mind pedig tudományosan. Ugyanakkor egy negatív egységmítosz is kibontakozik. A románok összetartása, céltudatossága szembeállítódik a magyar átokként felfogott felszínességgel, hirtelen fellángolással és a megosztottsággal. Ebben az esetben rednkívül fontos a mítosz jelenre vonatkoztatott tartalma, magyarázó ereje. Egyfelől példát mutat, miként is kellene megszerveznie magát a mai magyar közösségnek Erdélyben. Másfelől igazolja azokat a feltételezéseket, hogy a Székelyföldön ma is hasonló folyamatok zajlanak, tudatos román kivásárlás. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a jelennel kacsolatban is megjelenik az ellentétes értelmezés a román oldalon. Számos megnyilatkozás, illetve a magyar és magyarországi befektetőkkel kapcsolatos aggodalom jelzi, hogy a román politikusok egy része ugyanilyen logika alapján értelmezi a gazdasági folyamatokat, csak éppen a magyarokra nézve kedvezőnek tartja azokat. Ez egyúttal jelzi azt is, hogy a mítosz ma is instrumentalizálható és feleleveníthető. Egy-egy privatizáció, egy-egy visszaszolgáltatott erdő vagy ingatlan kapcsán rednszerint ugyanezek a gondolatok, elképzelések fogalmazódnak meg. 4. Közös mitológia vagy tudományosság? Az talán a fentiekből is egyértelmű, hogy a magyar–román megbékélés egyik legfontosabb akadálya a két nemzet történettudatnak és ebből következően nemzeti mitológiájának szembenállása. A társadalmi tudat ilyen vagy olyan formában ellenségként, de legalábbis partnerségre méltatlanként tételezi a másikat. Felmerül tehát a kérdés: mit lehet tenni ezzel kapcsolatban? A legkézenfekvőbb válasz természetesen a történeti tudat tudományos alapra helyezése lenne. Bár ez hosszadalmas folyamat, de nem elképzelhetetlen, lásd a farncia–német megbékélésnek a tankönyvek újraírásával kezdődött folyamatát. Csakhogy jelen pillanatban ez nem tűnik megvalósíthatónak. A mítoszok túlságosan könnyen és hatásosan operacionalzálhatóak akár a magyar, akár a román társadalomban. Ezért ma nyilvánvalóan hiányzik az akarat a történelem reálisabb átértékelésére. Felmerül azonban még egy komoly probléma is: vajon működhetnek-e a társadalmak mítoszok nélkül? A válasz korántsem egyértelmű. A történészek egy része, köztük a már említett Romsics Ignác is, úgy vélik, hogy igen. A mítoszok tudománytalanok lévén, nincs helyük a köztudatban és delegitimálandóak. Mások ellenben, mint például Boia, nem a mítoszokat akarják kiirtani, csak új, a korszellemnek jobban megfelelő mitológiával akarják helyettesíteni. Fontos látni, hogy a két felfogás alapvető különbsége nem a történettudomány ismeretelméleti alapjait érinti. Egyik vélemény sem feltétlenül tagadja az ismeretelméleti bizonyosság lehetőségét. Viszont gyökeresen eltér egymástól társadalomképük. Az első álláspont képviselői lehetnek racionalisták, akik úgy gondolják, hogy az emberek meggyőzhetőek az érvek erejével, de lehetnek moralisták is, akik egyszerűen nem hajlandóak elfogadni, hogy a társadalmi tudat hamis tényállításokra épüljön. A második álláspont hívei viszont, elfogadva a történettudomány szabályait, a mítoszokat társadalmi szükségszerűségnek tekintik. Egyfelől, mivel a legtöbb ember számára nem hozzáférhetőek azok az információk, amik a szakemberek számára igen. Ennek következtében pedig a mindennapi történeti tudat számtalan leegyszerűsítést tartalmaz, ami a mítoszok egyik legfontosabb jellemzője. Másfelől pedig fontosnak tartják a mítoszokat a társadalom működése, a kohézió szempontjából is. Az identitástudat olyan elemeinek, amelyek nem vagy csak nagyon nehezen helyettesíthetőek. Az kétségtelen, hogy a nemzeti mitológia társadalmi funkciói nehezen megkerülhetőek. Ugyanakkor azt sem lehet elutasítani, hogy a történeti tudatnak tudományosan megalapozott eredményekre kell épülnie. Éppen ezért nem választható egyszerűen az egyik vagy a másik megoldás. A probléma áthidalásához egyszerre szükséges a megalapozott történeti narratíva kidolgozása, a rivális narratívák összevetése és szintézise és egy új nemzeti mitológia megalkotása. Ez utóbbinak legfontosabb új jellemzője kell azonban legyen, hogy a közös pontokat keresi. Megalkotása pedig amúgy sem a történészek feladata.

Ugrás az oldal tetejére