Valamikor
1915 végén, 1916 elején egy kis terjedelmű, nyomtatott füzet látott
napvilágot egy erdélyi városban. A szerző, nyomda, megjelenési év
nélküli kiadvány a talányos Erläuchterungsbericht címet viseli.1 Célja az erdélyi szászok háború utáni jövőjének és az ezzel kapcsolatos sürgős teendőknek a „megvilágítása”.
A központi hatalmak sikerei nyomán, azok győzelmében feltétel nélkül
bízva próbálja az ismeretlen szerző vázolni helyüket a háború utáni új
rendben. Az első oldalak nagyszabású víziójában a kikerekített
Szászföld tűnik fel, melynek északi és déli részeit a Maros-völgyben
településeik lánca köti össze. Oroszországi protestáns németek
betelepítésére és a belső erőforrások mozgósítására lesz szükség, mivel
a birodalmi németség soraiból kikerülő telepesekre a Balkánon és
Törökországban vár történelmi szerep. A nagyszabású jövőképet némileg
váratlanul ellenpontozza a gyakorlati tennivalók számbavétele. A szerző
hirtelen sokkal kisebb léptékre vált, és egy tíz településre kiterjedő,
kb. 5000 fős telepítési akcióra vonatkozó tervet vázol fel, aminek
megvalósítása előtt számos, a szerző által is számba vett akadály
tornyosul.
Az Erläuchterungsberichtben
vázolt gondolatok sem egyedülállóak, sem rendkívüliek nem voltak a
korszak Erdélyében. A kétségkívül nagyszabású, a háború utáni
rendezésre vonatkozó ismert német elképzelésekből – főként Naumann
Mitteleuropa-tervéből – kiinduló, a valóságtól elrugaszkodott,
rendkívüli önbizalomra utaló elképzelések nem előzmények nélküliek. A
szászok több mint negyedszázada folytattak aktív birtokpolitikát a
nemzeti birtokállomány védelme érdekében, és Erdély „gazdasági
meghódításának” a szász politikusok „mainstream-je” által soha fel nem
vállalt programja is évtizedes múltra
tekinthetett vissza. Közben a magyar elit egy jelentős része régóta
aggodalommal figyelte az erdélyi birtokviszonyok változását, és
folyamatosan figyelmeztette a budapesti kormányzatot annak veszélyeire.
A legfontosabb problémát a románok térhódítása jelentette, bár
nemegyszer hasonló gyanakvással tekintettek a szászokra. is.2
A román kis- és középbirtokosok térnyerése és a magyar közép- és
nagybirtok lemorzsolódása közepette a háború előestéjén erdélyi
politikusok már a tartomány elvesztését vizionálták, és a gazdasági
formát öltött nemzeti kihívásra adott adekvát válasz szükségét
hangsúlyozták.3
Mindeközben
a román elit is egyértelműen nemzeti harc részeként tekintett a román
kis- és középparasztság birtokállományának kibővítésére. A bankok a
legfontosabb céljaik között tartották számon, és 1907-ben létrejött
szövetségük, a Solidaritatea egyik fontos feladata volt a telepítések
és birtokvásárlások anyagi alapjainak megteremtése.4
A román intézményi háló fejlődéséből az is egyértelműen kitetszik, hogy
tevékenységük és eszközeik a szász bankok példáját követték. A szászok
küzdelmének sikerei és kudarcai, felépített intézményei ily módon meghatározó jelentőségűek voltak a korszak Erdélyében.
„Walachisierung” és önvédelem
Az
a fokozódó, egyre élesebb retorikával kísért küzdelem, mely a
világháborút megelőzően folyt Erdély földjének telekkönyvi
birtokálásáért, természetes társadalmi-gazdasági folyamaton alapult. A
polgári jogrend bevezetését követően a szabad birtokforgalom,5
a volt telkes jobbágyok birtokhoz juttatása és mindenekelőtt a
birtokbírhatás jogának általánossá válása, majd az úrbérrendezés
jelentette az első lépéseket a birtokviszonyok átalakulásának útján. A
speciális agrárviszonyokhoz alkalmazkodó záloglevél-kibocsátáson
alapuló földhitelezés terjedésével6
javultak a birtokvásárlás feltételei is. Ezzel a háttérrel jelentősen
felgyorsult a birtoktalan vagy kisbirtokos agrárnépesség
tulajdonszerzése és a középbirtokosság megerősödése. Nem meglepő, hogy
ennek keretében elsősorban a románság jutott földhöz magyar birtokosok
rovására. Az 1910-es népszámlálás adatai alapján Erdély területén 1,25
millió román, 512 ezer magyar és 134 ezer német (főként szász)
foglalkozott őstermeléssel.7 A románok
közül kétszer annyian, mint a másik két nemzetiséghez tartozók
együttesen, miközben a teljes népességen belüli arányuk csak 55
százalék volt. A románok társadalmában az őstermeléssel foglalkozók
aránya 84,6 százalékot tett ki. Ilyen körülmények közt természetes,
hogy amint a pénzügyi feltételek legalább részben adottak voltak,
elsősorban ők léptek fel vásárlóként. Ezt felerősítette, hogy a
jelentős magyar agrárnépességű székelyföldi megyékben jóval alacsonyabb
volt az egykori földesúri birtok aránya – itt elsősorban a
közbirtokosságok domináltak –, és ezzel korlátozott a földszerzés
lehetősége. A románok lakta megyékben éppen a nagy- és középbirtok
lemorzsolódása, az eladó földbirtok relatív gyakorisága fokozta a
földvásárlás lehetőségét.
A
folyamat nem mondott ellent a gazdasági racionalitásnak, sőt magyar
részről az agrárius törekvések – tehát egy nemzetileg semleges
gazdaság- és társadalompolitikai elképzelés – sikerében látták a
megoldás egyik fontos elemét. A nagy- és középbirtok stabilizálása
mellett ez a magyar kisbirtok megőrzését is lehetővé tette volna a
mozgalom vezetői, köztük Bethlen szerint. Ennek ellenére a nemzeti
tartalommal telítődés az első pillanattól fogva elkerülhetetlen volt.
Mindhárom nemzeti elit tisztában volt vele, hogy az erős középosztály,
legyen az agrár-, iparos vagy értelmiségi, fokozhatja a nemzeti
kohéziót, alapját jelentheti a nemzeti kultúra kiterjesztésének és
kiteljesítésének, és lehetőséget teremthet önálló intézmények
létrehozására. Ezt alátámasztották a magyar arisztokrácia és
középnemesség intézményalapításai (MTA, EME, Erdélyi Gazdasági Egylet
stb.), illetve a szászok elszánt intézményépítése, mely még 1848 előtt
kezdődött (Verein für Siebenbürgische Landeskunde,
Landwirtschaftsverein, tornaegyletek, polgári egyletek,
takarékpénztárak, földhitelintézet stb.). Ráadásul a
földbirtokviszonyok módosulása látványos folyamat volt, amelyben az
egyik fél nyeresége többnyire a másik fél veszteségeként jelent meg. A
veszteségérzést fokozta, hogy az egykori vármegyei terület falvainak jó
részében a magyarság a földbirtokos révén volt jelen. A magyar birtok
eltűnése egyúttal a magyarok kiszorulását ígérte az adott terület
mindennapjaiból.
A
románság „terjeszkedése” a szászok számára is problematikus volt. A
román és szász községek alkotta Királyföldön a románság már a
reformkorban többségbe került, és megkezdődött a szász falvak
demográfiai viszonyainak változása. A társadalmi különbségek (a szász
parasztok szinte mindegyikének volt önálló birtoka, illetve ennek révén
a szász közösség kezelésében maradt a községi birtok) fékezték a falvak
arculatának látványos változását, de az elit veszélyesnek ítélte a
folyamatokat. A magyar állami politika és a románság megerősödésével
satuba fogott szászok elitje, különösen sérelmi politizálásának egyre
nyilvánvalóbb sikertelenségét követően, a szászföldi helyzet
stabilizálását, a nemzetépítést helyezte előtérbe.8
Az 1880-as évektől a Landwirtschaftsve-rein keretében folyt a szászföldi falvak társadalmi-gazdasági viszonyainak felmérése.9
A munkákból kibontakozó kép alapján a települések legjellemzőbb
problémái az alacsony népszaporulat (a viszonylag kis birtokok
elaprózódásától való félelem miatti „Zweikindersystem”), a kivándorlás
(ez szintén a kisebb birtokmérettel állt összefüggésben) és a románok
földszerzése. Ez ugyan természetes folyamat, de következményeivel –
románok megjelenése a legnagyobb presztízsű településrész házaiban, a
község irányításában és így beleszólásuk a közföldek használatába –
veszélyezteti a falvak eddig megőrzött szász jellegét.
A
Nagyszebentől keletre a Rét-árok völgyében található településekkel
foglalkozó tanulmány szerzője már telepítési javaslattal állt elő.
Ennek célja a falvak fogyó szász lakosságának megerősítése,
felfrissítése lett volna.10 Hasonló elképzelést tartalmaz, politikai programadó írásban először, az Arbeit-sziele című írás,11
az átalakuló szász nemzeti program egyik legfontosabb, nyilvános
dokumentuma. A szerző itt 18 olyan települést vesz számba, ahol a
szászok lélekszáma 200 fő alatti, ezek közül hatban száznál is kevesebb.12
A falvak lakosságát a javaslat szerint életképes közösségekbe kellene
telepíteni, a célterületek közt található a Rét-árok völgye, az egykori
Felső-Segesvár-szék és Naszód környéke.
A telepítésügy ugyan nem került bele az 1890-ben elfogadott új politikai programba,13
de a Szász Néppárt ekkor megválasztott Központi Választmánya
(Zentralausschuß) felkarolta egy új pénzintézet alapításának tervét. A
banknak az ipar és a kereskedelem támogatása mellett feladatává
kívánták tenni a birtokforgalom „szabályozását” és a telepítési
akciókat. Az intézet alapításának indokait és körülményeit a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt hasábjain is összefoglalták.14
Az intézet céljai közt felsorolják a fekvőségek vásárlását és eladását,
valamint a birtokrendezést és földjavítást. A Sieben-bürger Vereinsbank
végül 1891. július 7-én alakult meg Nagyszebenben.15
Első jelentősebb telepítési akciójára 1894-ben került sor. Közben1885
ősze óta egyre gyorsuló ütemben alakultak Raiffeisen-féle
hitelszövetkezetek is, melyek helyben, az egyes falvakban vállalták fel
a földvásárlás és a hitelezők előli kivásárlás feladatait.
Az
1890-es évek közepére kiépült a telepítéshez és a szász birtokállomány
megvédéséhez, sőt gyarapításához szükségesnek tűnő intézményrendszer. A
forrásokat főként a HAS és a Bodencreditanstalt biztosította
záloglevél-kibocsátás révén. Nagytulajdonosként ebből finanszírozhatták
a Vereinsbank tevékenységét is, illetve segíthették azt a
forrásszerzésben. A kisebb, helyi üzletek lebonyolítása az egyes falvak
hitelszövetkezeteire hárult, a nagyobb birtoktestek felvásárlása a
Vereinsbank feladata lett, bár később a helyi egyletek is
bekapcsolódtak ebbe.
Ezzel
egy időben végleg kiforrott a telepítési mozgalom fő áramának
ideológiája. Legfőbb képviselője Karl Wolff, a Sächsisches
Zentralausschuß elnöke, az első számú szász politikus volt. Wolff
elképzelései a világháború kezdetéig nem változtak jelentősen. Az
1896-os Sachsentagon16 mondott
beszédének legfontosabb eleme: az erdélyi népek versenye és a
telepítések védekező jellege. Szerinte a szászok védekezni
kényszerülnek a beáramló idegenekkel szemben, akik a parasztok földjét
akarják megszerezni, településeik képét megváltoztatni. „Más népek
templomai, iskolái épülnek.” Ezt a harcot nem szavakkal, hanem
tettekkel vívják. A szászokban fel kell éleszteni a telepesvért,
különben alulmaradnak a népek nagy versenyében.17
Lényegében
ugyanezt fogalmazta meg másfél évtizeddel később is, ám a mozgalom
sikerei nyomán sokkal optimistábban. Beszámolhatott a Vereinsbank
nagyobb telepítéseiről, azok kezdeti problémáiról éppúgy, mint az egyes
Raiffeisen-egyletek kisebb-nagyobb földvásárlásairól. Különösen büszke
volt arra, hogy szerinte sikerült feléleszteni a szászokban a hospes
ősök szellemét. Mindezt alátámasztotta, hogy míg a külső telepesekkel
végrehajtott akciók eredményei felemásak voltak, addig a szász
parasztok rendszerint sikeresen megteremtették további
életfeltételeiket.18 Persze Wolff
megnyilatkozásaiból nem hiányzott a taktikai elem. A telepesmozgalom
defenzív jellegének hangsúlyozása különösen fontos volt például a
magyar szövetkezetek országos kongresszusán mondott beszédében. Itt a
magyar agráriusok vezéreinek jelenlétében különös hangsúlyt kaptak
mondatai, melyekkel a szászok „térfoglalását” jellemezte. Eszerint csak
a szász településhálózat hézagait próbálják kitölteni régi szász falvak
újjáélesztésével.19
Nem
véletlen, hogy a telepítésügy másfél évtized múltán újra a nyilvánosság
homlokterébe került. Már az 1890-es évek eleji érdeklődésben is
szerepet játszott az országos politika. Az országgyűlés 1894-ben hozta
az első telepítési törvényt,20 és ennek
vitái is megtermékenyítően hatottak a szász elitre. Ugyanígy egy
telepítési törvény, illetve tervezete motiválta a 20. század első
évtizedének végi aktivitást. A koalíciós kormány új törvényjavaslatot
terjesztett be, amely gyakorlatilag állami felügyelet alá vonta volna a
magántelepítéseket is, erősen korlátozva a szászok lehetőségeit.21
Ezt végül a munkapárti kormány jelentősen átdolgozta és a benne
foglaltakat enyhítette. Így a végül megszületett 1911. évi XV tc. A
Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségéről és az 1894. évi V.
törvénycikk némely rendelkezéseinek módosításáról csak pontosította a
korábbi törvény egyes rendelkezéseit, az eljárást alapvetősen nem
módosította. Különösen figyelemreméltó, hogy az előterjesztés indoklása
a telepítések ügyét kifejezetten szociális problémaként és nem a
nemzeti küzdelem terepeként kezeli.22
Dr. Heinrich Siegmund
és a „Bodenschutzbewegung”
Bár
az új törvényjavaslatba foglalt korlátozások veszélye jelentős
mértékben hozzájárult a telepítések kérdésének ismételt előtérbe
kerüléséhez, a szászok földbirtokpoli-tikai tevékenységének értékelése
sem volt olyan egyöntetűen pozitív, mint azt Wolff megnyilatkozásai
sugallják. Egyik legközelebbi munkatársa, Georg Adolf Schuller a
Raiffeisen-egyletek szövetségének keretében a telepítésüggyel is
foglalkozott, főként a folyamatos kivándorlást kezelte problémaként, az
alacsony szaporodási arányt nem tekintette tragikusnak. Az emigráció
okát a falvak túlnépesedésében és a városi társadalmi pozíciók más
nemzetiségűek általi elfoglalásában vélte megtalálni, ami a
népességfelesleg levezetésének korábbi csatornáit „eltömítette”.
Mindezek mellett folytatódott a románság térnyerése is a falvakban.23
Schuller a sikerekhez szükségesnek tartotta a telepítéssel foglalkozó
szervezetek közti intézményes koordináció megteremtését, a spontánul
szerveződött földvédő mozgalom integrálását is. Javasolta a védekező
alapállás módosítását és a szászok lakta terület érdemleges
kiterjesztését, mert a védekezés ugyan képes „életet megtartani”, de
nem képes „újat éleszteni és az elszenvedett veszteségeket pótolni”.24
Schuller
érvelésére és terveire kimutatható hatással volt az általa is említett
„Bodenschutzbewegung” életre hívója és mozgatója, Dr. Heinrich Siegmund.25 Sieg-mund
Grazban és Bécsben tanult és ott Darwin, Haeckel és Virchow teóriáinak
meggyőződéses védelmezője lett, miközben politikai nézeteire Bismarck
és Schönerer volt hatással. Hazatérése után hamarosan közéleti
tevékenységbe kezdett. Csatlakozott az 1890-es években szerveződő
„zöldekhez”,26 számos mozgalmat
indított el, melyek szociál-darwinista alapon közelítették meg a
szászok problémáit, és a „Volkshygienie” legjelentősebb propagátora
lett. Harcot hirdetett az alkoholfogyasztás
és a dohányzás, valamint a parasztság körében legelterjedtebb
kétgyermekes családmodell ellen. Mindezek mellett a legfontosabbnak a
szászok életterének bővítését tartotta, mivel úgy vélte, hogy a
szászságot a népek kihalásának lehetséges formái közül az ún. „Raumtod”
– az élettér szűkössége – fenyegeti.27 Céljai elérésének eszközeként 1902-ben lapot alapított, ennek címe is beszédes: Volksgesundheit, majd 1906-ban Medgyesen életre hívta az első Bodenschutzvereint.
Siegmund
nem osztotta többségben lévő „fekete” kortársai legnagyobb részének
mérsékelt optimizmusát, mely a létező gondok kapcsán azok viszonylagos
voltára és az addigi módszerek – elsősorban a telepítés és parcellázás
– némi módosításával (egységes szervezet, több pénz) történő
megoldására épített. Számára a szászok jövője komplex problémaként
jelentkezett, melyet organikusan, a népet élő szervezetként kezelve
kell orvosolni. Kulcsfogalma az élettér és az érte folytatott harc.
Értelmezésében a szász élettér Erdély minden német települését magában
foglalja. Az élettérért folytatott küzdelem előfeltétele a gyerekszám
növelése és a népegészség javítása, a káros szenvedélyekkel történő
leszámolás. A telepítés ebbe a nagy feladatba illeszkedik, és a
telepesek egyúttal az új életmód mintaadói is lesznek.28
Rendkívüli
energiával látott elképzelései megvalósításához. Mivel a hivatalos
szász fórumokon nem váltott ki túl nagy visszhangot, új intézményeket
szervezett. Ebben segítségére sietett a szász ellenzék, a „zöldek”
csoportja is. Lapjában a „Volkshygienie”-vel foglalkozó írások mellett
nagy teret szentelt a földbirtokviszonyok változásainak. A telekkönyvek
rendszeres tanulmányozásával nyomon követte Medgyes és környéke
birtokviszonyainak változását, közzétette a szászok veszteségeit és
nyereségét.29 Majd életre hívta a helyi
Bodenschutzvereint. Ennek célja a folyamatok nyomon követése mellett az
agitáció volt. Siegmund tanait komplex formában kívánta népszerűsíteni
és rávenni a szászokat, hogy lépjenek fel a káros jelenségekkel, ezek
közt a románoknak és esetenként magyaroknak történő földeladásokkal
szemben.30
Az egylet, miután egy hasonló alakult Nagyszebenben, és két településen (Schön-berg, Großschenk31) „Bodenschutzvertrag” jött létre,32
a szász intézményrendszer elismert tagja lett. Továbbra is a
„zöldekhez” kötődött, olyannyira, hogy egyik vezéralakjuk, Rudolf
Brandsch a szervezet központi választmányában helyettes jegyzői tisztet
töltötte be,33 de a támogatók listáján az elsők között található Karl Wolff is.34
Az intézmény kinőtte a lokális kereteket, és 1912-ben már nyolc helyi
egylet tartozott a kötelékébe, összesen 1315 taggal. Vezetői egyenesen
abban reménykedtek, hogy mindenki felismeri a népgyarapítás
(Volksvermehrung) fontosságát, amivel sikerül a szász intézményrendszer
hagyományos struktúráját átformálni, és a Bodenschutzvereint a
legjelentősebb szász intézménnyé tenni.35
Miközben
a tagegyletek szorgalmasan regisztrálták a változásokat, és propagálták
elképzeléseiket, sőt a helyi pénzintézetek segítségével nemegyszer
maguk is tevékenyen részt vettek a „földharcban”,36
a központi egylet nem különösebben titkolt célja volt, hogy
megkerülhetetlen szerepre tegyen szert. Ez csak részben sikerülhetett,
az anyagi eszközök, az infrastruktúra és a megfelelő kapcsolatrendszer
hiánya miatt a döntő pillanatokban kénytelenek voltak a
Zentralausschußhoz, illetve a nagybankokhoz fordulni. Először 1911
őszén tettek javaslatot a brassói takarékpénztárnak, hogy a szász
bankok alapítsanak egy „Siedlungs-bankot”. Az ötlet nem volt
különösebben új, sem eredeti, az országos politikában is állandóan
napirenden volt, Németország Posen tartományában pedig hatékonyan
működött ilyen intézet. A terv alapján a szász pénzintézeteknek az
addig jótékony célokra fordított összegeket kellett volna a telepítési
alapba befizetniük, hogy ezzel az új bank részvényeseinek 5 százalékos
kamatgaranciát tudjanak biztosítani.37
A
takarékpénztár vezetői nem vállalták a döntés felelősségét, és a terv
részletei miatt is kénytelenek voltak a nagyszebeni takarékpénztárhoz
és a földhitelintézethez fordulni. Wolff válasza38
megszabta a brassói intézet elutasításának érvrendszerét is. Miután
konzultált a többi pénzintézettel, arra jutottak, hogy nem vesznek
részt a vállalkozásban. Úgy vélték, a meglévő intézmények, a
Vereinsbank és a Raiffeisen-egyletek képesek a probléma kezelésére. A
brassói takarékpénztár vezetői ehhez csak annyit fűztek hozzá, hogy
intézetük a Barcaságban már szintén aktív, a földbirtokpolitikában a
helyi hitelszövetkezetekre támaszkodva.39
Ugyancsak
a Zentralausschuß és a nagybankok elé került 1912 folyamán dr. Pap
Gézának, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete egyik igazgatójának
a románokkal szembeni szövetségi ajánlata.40
A javaslat egy új telepítőbank alapításához kapcsolódott, amelyben a
magyar kormány 8 millió, három budapesti nagybank 7 millió koronányi
részt vállalt volna. Mivel a magyar politikai elit körében sokan
vélekedtek úgy, hogy a románok visszaszorítása Erdélyben csak a
szászokkal szövetségben lehetséges, ezért felajánlották jelentős
részesedés megszerzését.
Egy
tulajdonrész 100 000 koronát ért, így a kb. 1 milliós szász
résztulajdont csak az intézetek összefogása révén lehetett megszerezni.
A részvétel feltételéül szabták, hogy saját telepítési ügyeiket
továbbra is kormánybefolyástól mentesen intézhessék.41 A
Zentralausschuß elvi döntését követő napon a pénzintézetek vezetői
külön megbeszélésre ültek össze. Ezen úgy tűnt, hogy a két szebeni bank
szívesebben venne részt egyedül a vállalkozásban. Végül egy bizottság
létrehozása mellett döntöttek. Tagjai közé választották Edert is.
Feladatuk a G. A. Schuller és Josef Ridely által megírandó tervezet
megvitatása volt.42
A
bizottság első, Medgyesen tartott ülésén aztán váratlanul kiderült,
hogy a korábban lelkes szebeni nagybankok álláspontja megváltozott.
Eder, aki, mint azt már az Arbeitskanzlei ügyében is láthattuk,
meglehetősen fogékony volt a politikai akciók iránt, megkísérelte, hogy
Wilhelm Melzer segesvári parlamenti képviselőn keresztül győzze meg
Wolffot a részvétel szükségességéről. Kompromisszumként a Vereinsbank
átszervezését, alaptőkeemelését és a bankon keresztüli részvételt
javasolta.43 Az április 20-ai második
ülésen aztán ennek megfelelő döntés született. 200 000 korona névértékű
tulajdonrész Vereinsbankon keresztüli átvételére voltak hajlandóak. A
forrásokat az alaptőke megfelelő megemelése révén kívánták előteremteni.44
Végül az állami források ígérete sem volt elegendő, hogy vállalják
önállóságuk korlátozását. A döntéssel, mindenekelőtt a szász önállóság
megőrzése miatt, nemcsak a Zentralausschuß és a bankok vezetői, hanem a
Bodenschutzverein elöljárói is egyetértettek.45
„Bodenschutz” a gyakorlatban
Mint
láttuk, a szászok számára elsődleges kérdés volt a földbirtokállomány
védelme, és erre munkát és pénzt áldoztak. A helyzetértékelés nem volt
egyöntetű, a politikai vezetők optimistább véleményével szemben Sigmund
követői a szászok folyamatos visszaszorulását érzékelték.
A statisztikai adatfelvételek nem igazolják a katasztrófa-forgatókönyveket. 1880/ 8346 és 1910 közt nőtt a szászok kezén lévő birtokok területe.
A táblázat forrása: Alfred Csallner: Bevölkerung
und Grundbesitz in den siebenbürgisch-sächsischen Landgemeinden. in Uő:
Zur wirtschaftlichen und sozialen Lage der siebenbürger Sachsen
1910-1950. Köln-Wien, 1989. 3–126. (a továbbiakban Csallner 1989)
Eközben
némi átstrukturálódás következett be, az egyéni birtok aránya csökkent
— az összes földterület (1121262 hold) 43,71 %-áról 40,17 %-ra, a szász
magánbirtokon belül 94,5%-ról, 85,5%-ra –, miközben megjelent az
egyleti és a szövetkezeti birtok, és majdnem megduplázódott az egyházi
birtok. Ennek megfelelően ezek aránya és jelentősége is nőtt. Az
egyházi birtok aránya a magánbirtokból megközelítette a 10 százalékot
(9,65%), az egyleti birtok pedig az öt százalékot (4,86%). A
birtoknagyság nem változott jelentősen, és a gazdálkodás – főként az
üzemméret – sem alakult át radikálisan. A szövetkezeti és egyleti
birtok egy részét a gazdák tartós bérletként művelték,
más részét éppen a hitelszövetkezet törlesztéses kölcsöne révén
kívánták megvásárolni. Csak a hagyományos falusi gazdálkodásban is
osztatlan közös tulajdonként hasznosított területek (erdő, legelő)
maradtak tartósan a szövetkezetek birtokában, a tagok közös hasznára. 47
Hasonló
képet mutatott az egyházi birtok is. Ez nem összefüggő birtoktestekből,
hanem az egyes egyházközségek önállóan igazgatott földjeiből állt.
Ezeken belül természetesen külön terület szolgált a lelkész, a tanító,
az iskola ellátására, illetve finanszírozására, és ezek egy részét is
bérlők művelték.48 Nem egyértelműen
sorolható be a községi birtok, melynek hasznosítása az előzőekkel volt
rokon. Ezeket a birtoktesteket nem lehet közvetlenül a szászok
birtokállományához sorolni, de mivel az egyes településeken általában a
szászok jelentették a vagyonosabb csoportot – körükben magasabb volt a
birtokos parasztok aránya, nagyobb az átlagos birtokméret –, így a
község irányításába és a községi birtok hasznosításába is nagyobb
beleszólásuk volt (amit csak a fokozatos állami centralizáció
korlátozott).
A szászokhoz képest a románok és magyarok sokkal kisebb földterületet birtokoltak49. 1883-as 129 608 holdjuk ugyan 10 287 holddal 139 896-ra nőtt,50
de ez még mindig csak az összes birtok 12,5%-át jelentette. A növekedés
nem sokkal haladta túl a szász birtokok növekedését, viszont
kifejezetten az egyéni birtokok körébe esett.51 Mindenesetre csekély a változás, ha a korábbi vármegyei terület adataival vetjük össze.
Látható,
hogy a Szászföldön a szászok és nem szászok földbirtokviszonyai
meglehetősen nagy stabilitást mutatnak a „földharc” időszakában. 1883
és 1910 között a szász birtokok aránya az egyéni birtokok közt 79,1
%-ról 76,5-ra% változott, a teljes szász birtok aránya az összes
magánbirtokon belül 80%-ról 78,95%-ra csökkent, míg az összes
földbirtokon belül 46,2%-ról 46,99%-ra nőtt. Ez utóbbi változások oka
is leginkább a teljes birtokállomány növekedése. A növekedés forrása az egykori nemesi birtok, amelynek területe az 1883-as 61 696 hold helyett – 37 004 hold kiárusítása nyomán – 1910-ben 24 692 hold volt.
Ha
ezek után a harcias retorika okait keressük, figyelembe kell vennünk,
hogy az aggregált mutatók sugallta nagyfokú stabilitás képét árnyalja a
szász földbirtokon belüli átstrukturálódás. Az egyéni parasztbirtokok
állományának csökkenése látványos folyamat volt, ami az előrehaladott
polgárosodás ellenére is jelentős falusi és mezőgazdasági népességgel
rendelkező szász nemzet jövőjére valóban veszélyesnek tűnt. A közösségi
birtok területének növekedése jelzi, hogy a szászok vívta „földharc”
nem volt sem szükségtelen, sem eredménytelen. A parasztbirtokokból
lemorzsolódott kb. 40 000 hold az intézmények földvásárlási,
hitelkiváltási és telepítési tevékenysége révén pótolható volt, a
gazdák általában számíthattak a pénzintézetek segítségére. Az akciók
skálája rendkívül széles volt, a nagy volumenű telepítésektől a nagyobb
birtoktestek vásárlásán és felosztásán át a határ pár holdas részeinek
megszerzéséig, illetve parcellázásáig terjedtek, és igen gyakoriak
voltak.
Az
előbbire természetesen kevesebb alkalommal került sor, és nemcsak az
anyagi korlátok, hanem az első akciók során szerzett számos kedvezőtlen
tapasztalat miatt is. A nagy akciók és egyben a rossz tapasztalatok
sorát a Vereinsbank első telepítése nyitotta meg. A Segesvár melletti
Fehéregyháza52 határában Karl Wolff
javaslatára megvásárolt 1380 holdas Haller-birtokot 40 bánsági sváb
család számára parcellázták fel. A telepesek azonban elsősorban
iparosok voltak, akik nem tudták gazdaságaikat nyereségesen művelni, és
egy a termés vesztét okozó árvizet követően hat év után felhagytak
próbálkozásukkal.53 1899-ben immár
szegényebb szászokkal kísérelték meg az újratelepítést, ez végül
eredményesnek bizonyult, de a birtok utolsó darabjait így is csak
1909-ben osztották ki.54 Sikeresebb volt a Szászváros környéki Bencenc55
melletti 500 holdas Kun István-féle és a 200 holdas Kovács-birtokra
történő telepítés, melyre a bácskai Cservenká-ból érkeztek sváb
telepesek. Ezen felbuzdulva szintén cservenkaiaknak parcellázták fel a
Piski melletti Batiz határában fekvő 1021 holdas birtokot.56
A
problémák egy-egy új telepítésnél annyira nehezen kezelhetőek voltak,
hogy soruk ezzel a három kísérlettel lényegében be is fejeződött.
Helyette a már meglévő szász községek határában megvásárolt jelentősebb
birtoktestek parcellázása és szász községekből érkező betelepülőknek való eladása vált a bank fő tevékenységévé. Ez történt a Kreisch, Peschendorf, Felsendorf57 határában fekvő 2150 holdas Macskássy-birtokkal, gr. Haller Péter birtokával Durlesen58, a Scholten, Schoresten és Wassid59 határában fekvő gr. Teleki-féle birtokkal.60
Később az egyre inkább megerősödő Raiffeisen-egyletek is szerepet vállaltak a földszerzés ilyen módjában. Az almakeréki61
egylet például megvett 2667 holdat a környékbeli Ugron-birtokból, majd
az 549 holdnyi szántót tagjai közt felparcellázta, a fennmaradó erdőt
pedig egyleti tulajdonban és kezelésben művelte. A Kleinschelker Spar-
und Vorschußverein egy 1000 holdra rúgó Teleki-birtokot vásárolt
Mikeháza mellett, és azt betelepülőknek parcellázta fel.62 A zenderschiek 1893-ban 600 holdnyi birtokot vásároltak a szomszédos falvak – Kóród-szentmárton és Küküllősolymos – határában.63
Ezek
mellett a nagyobb szabású akciók mellett igen gyakoriak voltak a
szintén főként a Raiffeisen-egyletek által, a község határában
lebonyolított adásvételek is. Jellemző eset a schaasi64
egyleté, amely „az atyák bűnei révén segesvári vevők kezére került
határrészeket visszahódította”, és ezzel kapcsolatos ténykedése egyben
a Raiffeisen-egyletek mindennapjaiba is bepillantást enged.65
A részben 1907-ben kötött üzlet az egylet 1909-ik év jelentésének
jelentős részét kitölti. Ekkor a földvásárlásra forrást nyújtó hitel
betáblázását a hitelező HAS engedélyével a három birtoktest közül az
egyikre vitték át. A birtokokat korábban a tagok közt parcellázták fel,
de az ezzel nem zárult le. Az
egyik birtokos például kivándorolt Amerikába, ám ottani keresetéből nem
tudta adósságát törleszteni. A birtokrészét így kétfelé osztották, az
egyiket árverésen értékesítették, a másikat az árverésen elért ár
értékében visszaadták a korábbi vevőnek. A többi birtoktest esetében is
problémák adódtak. Az egyik tulajdonosa halálos ágyán kizárta az
örökségből első házasságából való lányát, de az örökösök hátralékba
kerültek a részletekkel. Így a föld egy részét visszavették, majd a
birtok egynegyed részét (az apai rész felét) átadták a lánynak a többi
a második házasságból való fiúé lett. A részletfizetésre mindkét fél
ígéretet tett. Egy harmadik birtok maradékát 28 000 koronáért
vásárolták meg (az összeget szerintük józan ésszel nem lehetett
felüllicitálni, a románok mégis 1000 koronát ráígértek). Végül egy
negyedik esetben úgy jutottak földhöz, hogy a nagyszebeni
takarékpénztártól felvett hitelből kifizették a tulajdonos adósságát
Budapesten, birtokukba került a szántó, eladták a komlószárítót, a
tulajdonosoknak pedig megmaradt a rét és a komlóültetvény.66
Az
aprómunka – ami kiterjedt a házakra, gazdasági épületekre, pl. malmokra
is – a parcellázásokkal együtt komoly birtokforgalmat eredményezett. Az
egyletek közül az a 44, amely válaszolt Schuller ezzel foglalkozó
kérdőívére, 1906-ig 2068 hold föld, 175 ház, 20 házhely románok általi
felvásárlását akadályozta meg és 6384 holdat, 65 házat, 15 házhelyet
vásárolt. Ugyanezek 1906 és 1910 közt 2649 holdnyi birtokot, 162 házat,
32 házhelyet vásároltak ki és 2446 holdat, 1 malmot, 34 házat és 14
házhelyet vettek. 67 Mindez így együtt
– ellentétben Siegmund katasztrófát sugalló álláspontjával –
alkalmasnak bizonyult nemcsak a „nemzeti birtokállomány” gyarapítására
és a szászok társadalmi-politikai pozícióinak megóvására a falvakban,
hanem a szász birokok kikerekítésére és a mezőgazdaság fokozatos
reformjára is. Sőt a megváltozott politikai helyzetben még a
„szállásterület” kiterjesztése – „Erdély gazdasági meghódítása”68– sem tűnt teljesen utópiának.
Illúziók a világháború alatt
A
világháborúban várható német győzelem, az azt követően majd megvalósuló
német dominanciájú berendezkedés és nemzetük emiatt – szerintük –
felértékelődő szerepe a „földharc” korábbi eredményeivel és
tapasztalataival együtt komoly telepítési tervek megalkotására
ösztönözte a szászokat.69 Ebben a kérdésben létrejött a szász irányzatok egysége70, olyannyira, hogy Siegmund és követői a „feketék” félhivatalos lapjának minősülő Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt hasábjain publikálhattak, míg Schuller és a Raiffeisen-egyletek
Szövetsége hivatalos programként foglalkozott a korábbiaknál jóval
nagyobb szabású telepítésekkel. Erről tanúskodik a tanulmány kezdetén
már említett Erläuchterungsbericht és az a vita, ami a Mitteleuropa-elképzelések taglalásával egy időben kibontakozott a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt hasábjain.
Amikor
a Raiffeisen-egyletek 28. közgyűlésükön elhatározták, hogy nyereségük
20 százalékát egy telepítési alapban helyezik el, még csupán korábbi
tevékenységük folytatásáról döntöttek. A fordulatot az Erläuchterungsbericht
jelentette. A szerző(k) nagyszabású elképzelését (egy szászok lakta
folyosó létrehozását a Maros mentén) ugyan fokozatosan kívánja
megvalósítani, de aktuális javaslata is meglehetősen nagyigényű,
különösen a korábbi telepítések méreteivel összehasonlítva. Szászföld
déli határai mentén Fogarastól kiindulva mintegy 1000 család – 5000 fő
– betelepítésének lehetőségével számol. Ehhez szerinte 3 000 000 korona
alaptőkéjű bankra lenne szükség, amit a nagy szász pénzintézetek
alapítanának meg. A gyakorlati nehézségek áthidalására a
legalkalmasabbnak azt találja, hogy a Vereins-bank alaptőkéjét emeljék
meg ezzel az összeggel.
A
terv érdekessége, hogy egy korábbi, sikertelen elképzelés kibővített
változata kelt életre. Még 1915 tavaszán tett javaslatot Wolff egy
Tisza Istvánhoz intézett emlékiratban németek telepítésére a fogarasi
koronabirtok területére. Mivel azonban az akcióhoz komoly állami
támogatást (illetékmentesség, kamattámogatás a záloglevelekre) kértek,
illetve a kormány szerint a koronabirtok adott formájában komolyabb
támasza az állameszmének, ezért a miniszterelnök nem egyezett bele az
uradalom eladásába. A szászok ragaszkodása egyszer már elbukott
tervükhöz egyúttal jelzi, hogy helyzetüket erősödni látták.71
A
terv nem maradt visszhangtalan. A szászok vezetői elhatározták a
feltételek megteremtését, és 1916. február 3-án közzétették a
Vereinsbank alaptőkéjének emelését bejelentő és részvényjegyzésre
felszólító felhívásukat.72 Az ebben foglaltak megegyeznek az Erläuchterungsberichtben vázoltakkal. Nem sokkal később Siedlungsgedanken címmel cikk jelent meg Andreas Weisert tollából.73
A szerző vázolja a várható német győzelem utáni szituációt. Bár még
korainak tartja a háború végkimenetelének prognosztizálását, de
szerinte a német szellem oly erőről tett tanúbizonyságot, ami később
olyan tettekre teszi majd képessé, amiről az új kultúrzónán kívül eső
népek, az amerikaiakat is beleértve, nem is álmodhatnak. Ennek a
szellemnek lesznek letéteményesei és közvetítői a szászok. Hogy
szerepüket minél sikeresebben betölthessék, szükséges erejüket
lehetőség szerint már most megnövelni. Mivel pedig a legnagyobb
gyengeségük életterük csekély volta, így azt kell új telepítések révén
tágítani.74
Az
írás élénk vitát váltott ki, még az alsó-ausztriai Neuhofen a. d.
Kremsből is akadt hozzászóló. Egyik reakció sem kifogásolta a
perspektívát, csupán a telepítés technikai
részleteit vitatták. Emellett több írásban is felmerült egy telepítési
központ (Siedlungshauptstelle) kialakítása a Vereinsbankból.75 A legalaposabban kidolgozott elképzeléssel Josef Bedeus fia, Gustav Bedeus jelentkezett.76
Az ő kiindulópontja inkább Siegmund és társai pesszimizmusával rokon. A
népszámlálások által kimutatott folyamatos népességarány-csökkenés
miatt a szászok nemzethalálát vízionálja. Éppen ezért szerinte minden
eszközzel arra kell törekedni, hogy a szász többséget megőrizzék,
illetve helyreállítsák a falvakban.
Szerinte
ez a hagyományos telepítések révén nem sikerülhet. A falvakban élő
románoktól földet vásárolni szinte lehetetlen, éppen azért, mert nekik
nagyon kevés van. Megoldásként sajátos birtok- és lakosságcserét
javasol. Elképzelései szerint a Vereins-bank megnövelt alaptőkéjéből
román többségű községekben kellene földeket vásárolni, lehetőleg
egykori földesúri birtokot. Az ezekből kialakított parcellák
cserealapot képeznének, úgy, hogy a román gazdák eredeti, szász
községekben lévő birtokaik másfél-kétszereséhez juthatnának. Számításai
szerint 15 000 hold vásárolható meg, ezt 7500-ra cserélve 12 500 román,
mintegy 2500 család kitelepedése érhető el. Úgy kalkulál, hogy
amennyiben 100 községből egyenként 125–125 román kitelepedését sikerül
ösztönözni, akkor ezekben helyreállítható a szász többség. A
birtokméret különbsége ugyan veszteséget okoz a banknak, de szerinte ezt kiegyenlíti, hogy az új betelepülőknek nem kell új községi intézményeket kialakítani.
Bedeus
szkeptikus a Vereinsbank terveinek hasznát illetően. Az ilyen extenzív
jellegű kolonizációs akciók hozadéka csekély. A szászok száma hiába
nőne 240 ezerről 245 ezerre, ez a 3 millió románnal szemben éppen
annyira csekély súlyú, mint ha esetleg 40 ezer telepessel 280
ezerre nőne lélekszámuk. Azt általa javasoltak viszont képesek
megerősíteni a már létező közösségeket, megállítani a térvesztést, sőt.
Emellett az új telepítések tervében komoly veszélyt lát a szászok
létére nézve. Azzal érvel, hogy ha minden erőforrást erre használnak
fel, akkor a belső birtok- és lakosságcserére már semmi sem jut, és az
új telepítések révén nyerhető 7 község messze nem egyenértékű a
megmenthető százzal. Hozzáteszi még azt is, hogy a birtokcsere és az
elkülönülés révén elérhető a békés együttélés a románokkal.77
A
meginduló tervezgetést azonban elsodorta az 1916. augusztusi román
invázió és az intézmények ezzel járó kitelepítése. A Nagyszebenbe való
visszatérést követően a hosszú távú tervek nem változtak, de immár
komolyan számot kellett vetni a háborús veszteségekkel, emberiekkel
éppúgy, mint anyagiakkal. Másfelől a román vereség növelni látszott a
szászok mozgásterét, és erősítette őket Németország feléjük forduló
figyelme. Ennek csúcspontját II. Vilmos 1917. szeptemberi látogatása
jelentette. Schuller, a telepítés fő felelőse ezt figyelembe véve is
igen optimistán foglalta össze, a végleges programadás igényével is, a
szász kolonizációs elképzeléseket.78
Bár szükségesnek minősíti a harci cselekmények és a háborús
emberveszteségek nyomán keletkezett rések feltöltését, már igen rövid
távon sem mond le a Szászföld kiterjesztéséről.79 Az Erläuchte-rungsberichtben
foglaltakra alapozva kifejezetten megvédi az új települések
létrehozását sürgető elképzeléseket. Ugyanakkor szervezeti
szétválasztást sürget, a helyi telepítéseket immár kizárólag a
Raiffeisen-egyletek feladatává téve.
A
Vereinsbank feladatává az új alapításokat teszi. Ezek azért is
szükségesek, mert az emberanyag fő forrásaként számba vett Amerikából
visszatérő szászok és máshol született németek számára hasznos, sőt
ajánlott biztosítani a földrajzi elkülönülést. Ennek legfőbb indoka a
kulturális különbség. A visszatelepülőkre úgy tekint, mint akik túl
individualisták lettek Amerikában, és nem viselnék el a szász falu
kötöttségeit (Schuller a Gemeindesozialismus kifejezést használja!), és
így teljesítményük sem érné el a tőlük vártat. Az idegen születésűek
esetében még egyértelműbb a kulturális hagyományok és a szokások
különbözősége, a szász falvakba települve vagy nem lennének elegen a
kitűzött cél eléréséhez, vagy megőriznék különállásukat, és ezzel
feszültséget keltenének. Mindkét esetben elkülönült települést javasol
a Szászföld peremén, ezzel biztosítva, hogy az új közösségek az átfogó
struktúrákba (egyház, iskola, társadalmi szervezetek) integrálhatóak
legyenek.80
A
nagyszabású tervek megvalósíthatóságába vetett hitet nem csökkentette a
Wekerle-kormány rendelete sem, ami bürokratikus akadályokkal próbálta
gátolni a románok birtokvásárlásait, bár azok a szászok életét is
megnehezítették. Sokkal komolyabb, de a korábbi tervek jellege miatt
nem leküzdhetetlen akadályt jelenthetett, hogy a német kormány sem
kívánta telepesekkel segíteni a szászokat. A német külügyminisztérium
szerint ugyanis felesleges lett volna embereket küldeni egy „olyan
országba, ahol előbb vagy utóbb mint a magyarok kultúrtáp-anyaga az
eltűnés veszélyébe kerülnek”.81 Ám a
többi kis nemzethez hasonlóan végső soron a szászok is a nagyhatalmak
akaratától és a nemzetállamuk kiépítésére törekvő domináns nemzetek
jóindulatától függtek. S ha a háborús vereség és az impériumváltás nem
törte volna meg lelkesedésüket, a romániai földreform végleg a keserű
ébredés pillanatát jelentette.
*A
tanulmány az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány, a Pro Renovanda Cultura
Hungariae Alapítvány Dunatáji Népek Kutatása Szakalapítványa és a
Politikatörténeti Alapítvány támogatásával készült.
JEGYZETEK
1.
Erlächterungsbericht. h. n. [Nagyszeben], é. n. Az általam használt
példány az Osztrák Nemzeti Könyvtár állományában található.
2.
Pl. Barabás Endre egyenesen azt feltételezte, hogy a nemzetiségek – a
szászok és a románok – közös szándéka Segesvár és Csíkszereda közt egy
települési lánccal kettévágni a Székelyföldet. Ez a katonai
stratégiából származtatott és értelmezhető elképzelés mutatja, hogy már
ekkor is háborús logika állt a folyamatok mögött. Vö. Barabás Endre: A
nemzetiségi bankok székelyföldi actiója. In: Közgazdasági Szemle,
XXVIII. 1904. 815. skk. (a továbbiakban: Barabás 1904.)
3.
Már a 19. század közepétől voltak olyan hangok, melyek a gazdasági
küzdelem nemzeti tartalmát hangsúlyozták. Pl. Mikó Imre szerint a
magyar földbirtok megcsappanása „idővel nagy statistico-politicai
liquidatiot vonhat maga után” .Vö. Mikó Imre: Irányeszmék. Pest, 1861.
61. idézi Szász Zoltán: Gazdaság és társadalom a kapitalista átalakulás
korában. In: Erdély története. Bp., 1986. III. köt. 1508–1623. (a
továbbiakban Szász 1986) 1590. George Bariţ is
a földvásárlásokat szorgalmazta, és a létért folytatott gazdasági
háborúról értekezett egy 1885-ös levelében. Idézi Szász 1986. 1590. A
századelő legjelentősebb megnyilatkozásai talán gróf Bethlen István
nevéhez köthetőek. Vö. A magyar birtokpolitika feladatai Erdélyben. In
Bethlen István:Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Romsics
Ignác. Bp, 2000. 46–82., ill. Az oláhok birtokvásárlásai Magyarországon
az utolsó öt évben. In: Gróf Bethlen István beszédei és írásai. Bp,
1933. 52. skk. valamint Tokaji László: Eladó ország. Bp., 1912.
4.
A román bankokra ld. Mihai D. Drecin–Vasile Dobrescu: Consideraţii
asupra sistemului financiar-bancar românesc din Transsilvania
(1867–1918). In: Istorie financiar-bancară. Studii asupra băncilor din
Austro-Ungaria (1867–1918). Cluj-Napoca, 2001. 40–84. a lábjegyzetekben
további bőséges bibliográfiával. A téma tárgyalása ugyan nem mentes az
elfogultságtól, esetenként a szerzők túl is becsülik a román
földbirtokvásárlások jelentőségét, de összességében a munka
használható. Ezenkívül Szász Zoltán: A magyar kormány tervei a
nemzetiségi pénzintézetek állami ellenőrzésére. In: Századok, 100.
1966. 118–137 ill. Szász 1986.
5.
A birtokok adásvétele már 1848-at megelőzően az ősiség ellenére is
lehetséges volt, a birtokhoz jutást legalább annyira gátolta a
birtokbírhatási jog korlátozottsága. Ugyanakkor a szabad
forgalom 1848 után is csak a földbirtokok egy részére terjedt ki, a
különböző hitbizományok, alapítványi, egyházi, községi stb. birtokok
adásvétele korlátozott volt.
6.
A Nagyszebeni Földhitelintézetet 1872-ben alapították, a századelőn már
a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár (az első kibocsátás 1888), az
Albina és a Brassói Általános Takarékpénztár (első kibocsátás 1902)
üzletének jelentős részét a záloglevél-kibocsátás jelentette. Vö. pl.
Magyar Compass 1903/1904. Szerk. dr. Galánthai Nagy Sándor I. köt. Bp.
1901.; Dr. Carl Wolff (szerk.): Die Geschichte der Hermannstädter
Allgemeine Sparkasse während der ersten fünfzig Jahre ihres Bestandes
1841-1891. Hermannstadt, 1891; Barabás 1904; Bodor Antal: Az
erdélyrészi pénzintézetek. In: Közgazdasági Szemle, XVIII. 1904.
923–937.
7.
Szász 1986. 1609., ill. László Katus: Multiethnical Hungary in the
Light of Statistics. In: Ethnicity and Society in Hungary. Ed. Ferenc
Glatz. Bp., 1990. 111–130.
8.
Ld pl. Karl Wolff: Genossenschaft u. Kolonisation. In: Die Karpathen.
III. évf. 1909/1910. 403–407. (a továbbiakban Wolff 1909) Wolff szerint
a középiskolai törvényjavaslat vitájában 1883-ban elszenvedett vereség
bizonyította be a sérelmi politizálás kilátástalanságát. A román
veszélyre hívta fel a figyelmet, és magyar–szász szövetséget ajánlott
Guido Baußnern, a szentágotai kerület szabadelvű párti képviselője. A
Szász Néppárt vezetői azonban a román terjeszkedés (Walachisierung)
gazdasági jellegét hangsúlyozták, és ezen a téren kívánták
ellensúlyozni. Vö. Bemerkungen zum offenen Schreiben Beußnern´s.
Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt (a továbbiakban SDT), 3551–3553.
1885. aug. 19–21.
9.
Vö. pl. Dr. F. T.: Ein Bild aus dem wirtschaftlichen Leben der
Siegelbachgemeinden (ein nichtgehaltener Vortrag), SDT 4527–4532. 1888.
okt. 28.–nov. 3. A szerző valószínüleg Friedrich Teutsch, a későbbi
püspök. Továbbá Joseph Frölich: Bevölkerungs- und Besitzverhältnisse in
den Landgemeinden des Schäßburger Bezirkes. Landwirtschaftliche Blätter
für Siebenbürgen, XXIII/15. 1895. (a továbbiakban LdwBl); Johann
Rampelt: Volkswirtschaftliche Zustände in den Landgemeinden des
Mediascher Landwirtschaftlichen Bezirksvereins. in LdwBl XXI/13. 1893.;
Georg Adolf Schuller: Groß-Laßeln. Hermannstadt, 1896; Die Gemeinde
Fellsdorf. LdwBl XXIII/9–10.; Einiges aus dem wirtschaftlichen Leben
der großauer Landbauern. LdwBl XX/6.
10.
Dr. F. T.: Ein Bild aus dem wirtschaftlichen Leben der
Siegelbachgemeinden (ein nichtgehaltener Vortrag). SDT 4527–4532. 1888.
okt. 28.–nov. 3.
11. Arbeitsziele SDT 4495-4509 1888. szept. 21.-okt.
12.
100 fő alatt: Jakobsdorf (Kis-Küküllő vm.): Gyákos, Giacaş (rom.);
Engenthal (Nagy-Küküllő vm.): Ingodály, Mighindoala (rom.);
Nieder-Neudorf, Schwie-gen, Wassid (Nagy-Küküllő vm.): Szászvessződ,
Veseud (rom.); Puschendorf (Kis-Küküllő vm.): Pócstelke, Păucea (rom.).
13.
Das sächsisches Volksprogramm. SDT 5023. 1890. Magyarul: Az 1890. évi
szász „népi program”. In: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés
történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. Bp., 1952. 785–788.
14. Siebenbürger Vereinsbank. SDT XVIII. 5287. 1891. ápr. 30.
15.
Die Siebenbürger Vereinsbank Aktiengesellschaft. SDT XVIII. 5344. 1891.
jul. 9. A 2000 darab százforintos részvényt 3 bank, 16 előlegegylet és
takarékpénztár, 9 társaság és egylet és 222 magánszemély jegyezte. A
bankok 50 százalékos tulajdonnal bírtak.
16.
A szász választók gyűlése, melyet a Zentral-ausschuß hívott össze
alkalomszerűen. A dualizmus korában mindössze háromszor került rá sor,
1872-ben Medgyesen, 1890-ben és 1896-ban Nagyszebenben. Feladata volt a
szász program elfogadása (1896-ban a régi megerősítése) és a
Zentralausschuß megválasztása. A legjelentősebb szász döntéshozó fórum.
17. Der Sachsentag in Hermannstadt am 22. Oktober 1896. Hermannstadt, 1896. 17.
18. Karl Wolff: Genossenschaft und Kolonisation. Die Karpathen III. 1909/1910. 403–407.
19. Dr. Karl Wolff: Die siebenbürgisch-sächsischen Raiffeisengenossenschaften. SDT 11027. XXVII. 1910. ápr. 12.
20.
1894. V. tc. Magyar Törvénytár 1894–95. évi törvénycikkek. Szerk.
Márkus Dezső. Bp., 1896. 6–11. A törvény a telepítéseket előzetes
tervekhez, a közösségi célokra (iskola, templom, piac, dögtér stb.)
kötelezően rendelkezésre bocsátandó földterülethez és miniszteri
engedélyhez köti. 80 holdas felső és 10 holdas alsó telephelyi korlátot
állít fel. Azonban könnyen megkerülhetőnek bizonyult, épp a telepítés
kritériumainak szűkre szabása miatt.
21.
A törvényjavaslatot Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1909.
március 29-én terjesztette a Ház elé. Darányi Ignác. Válogatott
dokumentumok. Szerk. Fehér György. Bp., 1999. 165. A szász
ellenérzésekre vö. pl. Rudolf Thör: Der Kampf um Bodenbesitz in
Siebenbürgen. Die Karpathen, IV. 1911/1912 626–627.
22. Vö. Magyar Törvénytár 1911. évi törvénycikkek. Szerk Márkus Dezső Bp., 1912.
23.
G. A. Schuller: Sächsische Innerkolonisation. SDT 10770. XXXVI. 1909.
jún. 8.; 10773. jún. 11.; 10776. jún. 15.; 10780. jún. 19. (A
továbbiakban Schuller 1909.).
24. Schuller 1909. 10776.
25.
Siegmund Medgyesen született egy gyógyszerész fiaként. Anyai ágon
Stephan Ludwig Roth, a szászok már-már mitikus reformerének unokája.
Orvosi diplomát szerzett, majd szülővárosában praktizált. Származását
nemzete iránti kötelességtudattá formálta, és egész életét a közéleti
tevékenységnek szentelte. Vö. Ernst Wagner: Heinrich Siegmund und die
„volksbiologische” Forschung in der Zwischenkriegszeit. Zeitschrift für
siebenbürgische Landeskunde. 6. (77.) évf. 1983/2. 177–186. (A
továbbiakban Wagner 1983.).
26.
A „zöldek” az úgynevezett „feketék”, vagyis a szász politikai életet
uraló, az egykori „öreg- és ifjúszászokból” kialakult, 1890 után a
magyar kormánnyal való együttműködést felvállaló
liberális politikai elit ellenében jött létre. Központjuk Brassó,
céljuk a magyarországi németség nemzeti megszervezése és együttműködése
a németországi németséggel, annak nagynémet mozgalmaival.
Legjelentősebb figurái: Lutz Korodi, Rudolf Brandsch, Oscar Wittstock.
Ehhez a csoporthoz kötődtek a századelő brassói irodalmi megújulásának
képviselői is, pl. Heinrich Zillich, Adolf Meschendörfer. Vö. Oscar
Wittstock: „Grün” oder „Schwarz”. Eine Beleuchtung der gegenwärtigen
politischen Verhältnisse der Siebenbürger Sachsen. Hermannstadt, 1896.
27.
Wagner 1983. ill. Dr. Heinrich Siegmund: Der Raumsinn des sächsischen
Volkes. In: Die Karpathen IV. 1910/11. 142-147. (a továbbiakban
Siegmund 1910) és Uő: Erscheinungen und Formen des Volkstodes. In: Die
Karpathen IV. 1911/12. 689-701, 718. (A továbbiakban Siegmund 1912.)
28.
Vö. Siegmund 1910., ill. Siegmund 1912. Mindehhez a szász történelem
sajátos interpretációja társult. Eszerint a szászok története az
élettér folyamatos szűkülése. A betelepüléstől 1883-ig mintegy 650 000
hold (évente 1000 hold) veszett el. Saját korának veszteségeit évi 760
holdra becsüli. Sajátos része programjának, hogy a hiányzó szász
mezőgazdasági munkásságot is meg akarja teremteni, mivel úgy véli, hogy
a románok beszivárgása a szász falvakba, a döntő többségükben birtokos
szászok közé ilyen formában történik. Ezért szerinte ezeket a
társadalmi-gazdasági pozíciókat is szászokkal kell feltölteni. A
beszivárgásra vonatkozó nézeteivel nem volt egyedül, pl. a már idézett
Die Siegelbachgemeinden című tanulmány szerzője is hasonló állítást
fogalmazott meg.
29.
Ilyen írás jelent meg többek közt: Volksgesundheit, 3. évf. 1904/5.
65–6.;7 4. évf. 1905/6. 1–10.; 7. évf. 1908/9. 33–37.; 8. évf. 1909/10.
89–93., 102–106.
30.
Ezt kiválóan példázza egy az egylet vezetése által 1911. nov. 7–8-án
Nagyszebenben tartott bizalmas (!) gyűlés előadásainak listája: Die
Erscheinung und Formen des Volkstodes mit besonderer Hinsicht auf das
sächsische Volk (A néphalál megnyilvánulásai és formái, különös
tekintettel a szász népre); Hindernisse der Vermehrung der sächsischen
Seelenzahl und rassische Entartung unter den Sachsen (A szász lélekszám
emelésének akadályai és faji elkorcsosulás a szászok körében); Das
sächsisches Genossenschaftswesen auf dem Lande (A vidéki szász
szövetkezetügy); Unsere Innerbesiedlung (Belső telepítéseink); Unsere
Volkskirche als Volksvermehrerin (Népi egyházunk mint népszaporító);
Sitte und Brauch in ihrer Wertung für unser Volkstum (Erkölcs és szokás
értéke népiségünk számára); Kampf gegen die Kindersterblichkeit und
Seuchen (Harc a gyermekhalálozás és a járványok ellen); Der Hausbesitz
in Hermannstadt (A háztulajdon Nagyszebenben). Siegmund reményei
szerint a találkozóból kinőhet a szász Volksvermehrung tudománya.
Bericht über die Hauptversammlung des Bodenschutz-Vereins in Kronstadt
vom 4. November 1912. h. n., é. n. (A továbbiakban Bericht 1912.)
31.
Schönberg (Nagy-Küküllő vm.): Lesses (magy.), Dealu Frumos (rom.);
Großschenk (Nagy-Küküllő vm.): Nagysink (magy.), Cincu (rom.)
32. Schuller 1909. 10776.
33. Bericht 1912.
34. Bericht 1912.
35.
Bericht 1912. 13–14. „A Bodenschutzverein tulajdonképpen a Volksrat,
melynek a szász népgyarapítás középpontjában kell állnia…” Ez
természetesen a „feketék” vereségét és a „zöldek” diadalát is
jelentette volna.
36. Vö. Bericht 1912. 6–11. pl. a medgyesi egylet 20 000 koronát kapott céljaira a helyi Spar- und Vorschußverein kasszájából.
37.
Arhivele Naţionale Direcţia Judeţeană Braşov (a továbbiakban AN DJ
Bv.), fond 148. „Sparkassa”, Igazgatósági jegyzőkönyvek 1911.
szeptember 14. 1/1911.
38. Uo. Wolff levele. 1911. szeptember 16.
39. Uo. A KAS igazgatóságának levele 1911. szeptember 21.
40. Bericht 1912. 19. skk.
41. Eder beszámolója az igazgatósági ülésen. AN DJ Bv. fond 148. „Sparkassa”, Ig. jkv. 1912. március 4. 3/1912.
42. Uo.
43. Eder beszámolója az igazgatósági ülésen. AN DJ Bv. fond 148. „Sparkassa”, Ig. jkv. 1912. április 18. 3/1912.
44. Eder beszámolója az igazgatósági ülésen. AN DJ Bv. fond 148. „Sparkassa”, Ig. jkv. 1912. május 13. 3/1912.
45. Bericht 1912. 19. skk.
46.
A kettős évszám oka, hogy a szászok által is használt alapmunka, Oskar
von Meltzl: Statistik der sächsischen Landbevölkerung in Siebenbürgen.
In: Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge 20.
1885. 215–510. a népesség adatait az 1880-as évszámlálás alapján közli,
míg a birtokstatisztika saját gyűjtésen alapul. Meltzl munkája mellett
birtokviszonyokra vonatkozó adatokat közöl August Jekelius: Die
Bevölkerungs und Berufsstatistik des ehemaligen Sachsenlandes.
Hermannstadt, 1908 az 1900 népszámlálásra alapozva és Franz Carl
Casper: Der ländliche Grundbesitz auf Sachsenboden unter besonderer
Berücksichtigung der deutschen Verhältnisse. Hermannstadt, 1913.
47.
Nem szerepel az összeállításban a szászok által a szomszédos – nem
szász – falvak határában megszerzett, nem jelentéktelen területek
állománya.
48.
Vö. Csallner 1989. 60–62. Csallner forrása egy azóta elveszett (?)
felmérés, melyet a Raiffeisen Egyletek Szövetsége készített 1910-ben,
és amelyet a szerző kivonatolt.
49.
Voltak községek, ahol csak szász egyéni birtok volt: Baierdorf:
Királynémeti (Beszterce-Naszód vm.), Cranimăt; Felldorf: Fületelke
(Kis-Küküllő vm.), Filetelnic; Großalisch: Nagyszőlős (Nagy-Küküllő
vm.), Seleuşul Mare; Heidendorf: Besenyő (Beszterce-Naszód vm.),
Viişoara; Irmesch: Szászörményes (Kis-Küküllő vm.), Ormeniş;
Kleinalisch: Kisszőlős (Kis-Küküllő vm.), Seleuşul Mic; Kleinlasseln:
Kisszentlászló (Kis-Küküllő vm.), Laslăul Mic; Lechnitz: Szászlekence
(Beszterce-Naszód vm.), Lechinţa; Maniersch: Szászmagyarós (Kis-Küküllő
vm.), Măgheruş; Michelsberg: Kisdisznód (Szeben vm.), Cisnădioara;
Niedereidisch: Alsó-Idecs (Maros-Torda vm.), Ideciul de Jos;Pintak:
Szászpéntek (Kolozs vm.), Pinticu; Seiden: Zsidve (Kis-Küküllő vm.),
Jidvei; Talmesch: Nagytalmács (Szeben vm.), Tălmaciu;Treppen:
Szásztörpény (Beszterce-Naszód vm.), Tărpin;Wallendorf: Dombós
(Nagy-Küküllő vm.), Văleni; Weilau: Vajola (Kolozs vm.), Uila;
Wolkendorf/ Schäßburg: Volkány (Nagy-Küküllő vm.), Vulcan; Zendersch:
Szénaverős (Kis-Küküllő vm.), Senereuş, és 220-ból csak 12-ben volt
birtokaik aránya kevesebb a lakosságarányuknál. Vö. Csallner 1989.
58–59.
50. Ezen belül a magyarok birtokai 15 513 holdat tettek ki. Vö. Csallner 1989. 56.
51.
Az adatok azt sugallják, hogy a románok intézményrendszere nem volt
olyan tagolt és hatékony, mint a mintául szolgáló szászoké.
Földvásárlásaik fő formája a jelzáloghitellel bonyolított egyéni vagy
osztatlan közös tulajdonú birtokszerzés volt, melynek során a
szerzemény tulajdonjoga közvetlenül a vevőké lett.
52. Weißkirch bei Schäßburg, Albeşti
53.
Georg Weber–Renate Weber: Zendersch. Eine siebenbürgische gemeinde im
Wandel. München, 1985. 249. (A továbbiakban Weber 1985.)
54.
Karl Wolff: Genossenschaft und Kolonisation. Die Karpathen. III
1909/1910. 405–407. (a továbbiakban Wolff 1910b); Zum Jahresbericht der
Siebenbürger Vereinsbank. Die Karpathen III 1909/1910. 517–518. A
szász telepesek Maniersch, Zendersch, Marienburg bei Schäßburg,
Zuckmantel, Feldorf településekről érkeztek. Wolff személyesen
gyalogolta végig a falvakat, és győzködte a lakosokat.
55. Binczincz (egykorú rom.) ma Aurel Vlaicu.
56. Wolff 1910b.
57.
Kreisch: Keresd (Nagy-Küküllő vm.), Criş (rom.); Peschendorf: Bese
(Nagy-Küküllő vm.), Beşa, Stejărenii; Felsendorf: Földszin, Földszén
(Nagy-Küküllő vm.), Felsă (egykorú rom.) ma Floreşti.
58. Darlóc, Darlac (Nagy-Küküllő vm.), Dîrlos (rom.).
59.
Scholten: Szászcsanád (Nagy-Küküllő vm.), Cenade; Schoresten: Sorostély
(Alsó-Fehér vm.), Soroştin (rom.); Wassid: Szászvessződ (Nagy-Küküllő
vm.), Veseud (rom).
60. Wolff 1910b.
61. Almakerék (Nagy-Küküllő vm.), Malmkrog, Mălincrav
62.
Wolff 1910b., ill. Georg Adolf Schuller: Die Raiffeisenorganisation im
Siebenbürger Sachsenlande in ihrer Entwicklung von 1885-1910. In: Dr.
Carl Wolff als Direktor der Hermannstädter Allgemeine Sparkassa
1885–1910. Hermannstadt, 1911. 218–221. (A továbbiakban Schuller 1911.)
63.
Vő. Weber 1985. 247. Küküllősolymos (Kis-Küküllő vm.): Schalmen,
Şoimuş; Kóródszentmárton (Kis-Küküllő vm.): Martinsdorf, Coroisânmartin.
64. Segesd (Nagy-Küküllő vm.), Şaeş (rom.).
65. Wolff 1910b; Schuller 1911.
66. Schaaser Spar- und Vorschußverein in Siebenbürger Raiffeisenbote (a továbbiakban SRB) 1. évf. 2. 9–12.
67. Zum Jahresbericht des Siebenbürger Vereinsbank, ill. Schuller 1911. 218–221.
68. Siegmund 1910.
69.
Mint fentebb említettem, elsősorban Naumann Mitteleuropa-tervének
megvalósulására számítottak, annak következményeivel számos cikk és
tanulmány foglalkozott. Pl. 1916 elején: Die Vorbereitungen für das
mitteleuropäische Wirtschaftsbündniss. SDT 12849. 43. 1916. jan. 21.;
Paul Rohrbach: Warum Mitteleuropa? SDT 12832. 43. 1916. jan. 4.;
Nationale Duldung in Mitteleuropa. SDT 12843. 43. 1916. jan. 15.; Josef
Szterényi: Die Mitteleuropäischen Wirtschaftsfragen. (Vortrag gehalten
an den Kronstädter Gemeindeabenden). SDT 12868. 43. 1916. febr. 9.
70.
Ez nem független attól, hogy immár a „feketék” sem vetették el a Német
Birodalommal való komolyabb együttműködés lehetőségét, bár közben nem
kívántak szakítani a magyar kormánnyal sem.
71.
Az iratokat közli Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés
történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. VII. 1913–1916. A
gyűjtést kiegészítette és jegyzetekkel ellátta Szarka László és Szász
Zoltán. Bp., 1999. 55. A-E 365–378
72. Einladung zur Zeichnung von Aktien der Siebenbürger Vereinsbank 12862. SDT 43. 1916. febr. 3.
73. A. W: [Andreas Weisert]: Siedlungsgedanken. SDT 12869. 43. 1916. febr. 11., 12870. febr. 11. (A továbbiakban Weisert 1916.)
74.
Weisert 1916. A második cikkben részletesen taglalja elképzeléseit az
új telepekről, amelyeken mintagazdaság segítené a telepeseket, akik
cserébe munkajáradékkal tartoznának. A telep berendezése mindenhol
hasonló lenne, és ki kellene elégítenie a szászok közösségi igényeit is
(templom, iskola).
75.
H. L: Bemerkungen zur Siedlungsgedanken. SDT 12876. 43. 1916. febr.
17.; Andreas Weisert: Siedlung und Zweikindersystem. SDT 12880. 43.
1916. febr. 21.; Martin Krammel: Siedlungsgedanken. SDT 12905. 43.
1916. márc. 17., 12906. márc. 18.; Andreas Weisert: Siedlungsgedanken.
III. SDT 18925. 43. 1916. ápr. 6.; Heinrich Siegmund: Bodenreform und
Bodenschutz. SDT 12944. 43. 1916. ápr. 26.; Uő: Eine sächsische
Siedlungshauptstelle. SDT 13012. 43. 1916. jul. 15.
76. Gustav Baron Bedeus: Antrag betreffend die Siedlungsaktion der Siebenbürger Vereinsbank. h. n. [Hermannstadt], é. n. [1916].
77. Sőt nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a magyar–román ellentét is megoldható hasonlóképpen.
78. G. A Schuller: Zur Innerbesiedlungfrage. n. n. [Nagyszeben], é. n. [1917]. (A továbbiakban Schuller 1917.)
79. Fő érve, hogy a háború után úgyis megnő a népszaporulat. Schuller 1917 6.
80.
Schuller 1917. 7–8. Emellett a munka további részében foglalkozik a
városokban élő szászság megerősítésének lehetséges módjaival is.
81.
Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában
(1867–1918) In: Erdély Története. III. Bp., 1986. 1698–99.